mindenmash

A jelek szerint, bár teljes mértékben megbízható és reprezentatív adatok nincsenek, határ a csillagos ég.

És mostanában ugyancsak feszegetem ezeket a határokat. Merthogy tegnap is mi történt? Már végigültem négy órát, egyre lejjebb és lejjebb csúszva a széken, gondolkodtam, hogy miért is nincsen nálam fogpiszkáló, amivel ki tudnám peckelni a szemhéjam... És fél ötkor rájöttem, belém hasított a felfedezés, hogy telefonálnom kell. Gellértet kell hívnom, a kolis darab Metcalf őrnagyát, mert írt emailt, hogy az utolsó hétvégi próbán nem tud részt venni és ezt csak most közölte. (Egyébként miatta kezdtem a projektes leveleim tárgyába beleírni a tényleges tárgy mögé, hogy GELLÉRT OLVASD EL TE IS...) Elő is keresem a számát, mindegy, hogy mindjárt kezdődik az óra és egy csomóan ülnek körülöttem, ezt most már rendezni kell, különben elúszik az előadás. Kicsöng a telefon, Gellért fel is veszi, és elképesztően furcsa módon még én leszek a felelős azért, mert ő nem szólt nekem időben arról, hogy a főpróbán nem nagyon lesz ott.

Kicsit feszült vagyok, ez hallatszik a hangomon, de hát mindegy, megoldjuk, kérlek, máskor próbálj meg előre szólni és időben elolvasni minden levelet, amit írok, mert azért írom őket. Jó.

Leteszem a telefont, enyhén zavarban, amiért ezt a többiek előtt rendeztem le, de zavarom semmi ahhoz képest, amikor a mellettem ülő lány megszólal: "képzeld, épp a barátommal beszéltél".

Egyszerre több dolog fordul meg a fejemben. A "milyen kicsi a világ" csak egy futó gondolat, a "persze igazán túl egyszerű lenne, ha Petinek vagy Sanyinak hívnának, drága Gellért" a következő. Mentegetőzés, mindenki nevet. Talán csak rajtam és a lányon kívül mindenki...

Először is az otthon felejtett fogkefe világoszöld, a mostani ellenben sötétzöld mintás a fehér alapon. Ezen kívül meggyőződésem, hogy az új fogkefém sötreminősége erősen elmarad az eddig megszokottól.

Nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy a régi fogkefémen található gumírozott fogórész nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a fogkrémtől lucskos eszköz ne csúszkáljon a kezemben.

Mindazonáltal nagyon is hálás vagyok az égnek mind az éjjelnappali létéért, mind a hatvanöt forintos, életmentő fogkeféért.

Véget ért a hét. Nem minden viszontagság nélkül, de végre itt a péntek este. De azért a mai nap sem telt esemény nélkül.

A reggeli esemény, mely vérmérséklettől függően sikolyban, ugrabugrálásban vagy éppen bágyadt vigyorban testesült meg, az volt, hogy a reggel nyolcas franciaóra betegség miatt elmaradt. A legőszintébben jobbulást kívánva sem tudtunk nagyon szomorkodni az események ilyetén alakulásán, én személy szerint pedig megkíméltem a társaságot egy kriminálisan rossz kiselőadástól a francia külvárosok életéről.

Mindenesetre, hogy ne pazaroljuk az időt, úgy döntöttünk, hogy megnézzük A király beszédét a kisaulában a kanapén. Linda azon nyomban el is aludt, egyetlen kommentje a film után ennyi volt: nagyon sokat kiabáltak benne.

A film után-közben második reggelit tartottunk, majd következett az Egérfogó próbája a kolis színjátszóval. Sajnos azt kell, hogy mondjam, sok nevetésnek sok az alja, nagyon jól érezzük magunkat, de nem haladunk valami öles léptekkel.

Egykor, bár a többiek még próbáltak, én odébbálltam, ugyanis új félig-munkahelyemre kellett mennem megbeszélni a további teendőket, miután a kérdőívem nagyon jó minősítéssel átment. El is kerekeztem a Bécsi útra. És vártam. Ugyanis épp kupaktanács volt a teljes csapattal. Ez nagyon vicces volt, mert a honlapot nézegetve már ismertem egy-két arcot (a hat-hétből), és igen érdekes volt látni a fényképeket megelevenedni. Azt kell, hogy mondjam, hogy egyesek kifejezetten előnyösen tudják fényképeztetni magukat.

Miután a kupaktanács lezárult, jöttem én. És innen kezdve annyira nem lett vicces a dolog. Egy és negyed órát ültem az irodában, javarészt ilyen megszólalásokat hallgatva: "de hát most akkor mit csináljak magával, és hova tűnt ez az adatbázis, akkor itt ezt meg lehetne nézni de Ági nincs itt és akkor..." Egyre erősödött bennem a vágy, hogy megmondjam, ha nincs rám szükség, mondják meg, de akkor nem kellett volna a tanszéken mondani, hogy érdemes eljönnöm... No mindegy. Az idő telt, lassan negyed négy felé járt, én még nem ebédeltem, és mindinkább úgy éreztem, mintha a szoba bal hátsó sarka süllyedni kezdene. Ami, lévén, hogy a harmadikon voltunk, nem valami biztató kilátás. Mondhattam magamban persze, hogy szerencse, hogy mi a jobb első sarokban ülünk, de ez csekély vigasz, főleg ha az ember arra gondol, milyen volt a Titanic süllyedésekor a kettétört hajócsonk felső felén lenni. Az is igaz, hogy én itt csak Leonardo DiCapriora és Kate Winsletre hagyatkozhatom, de akkor is.

Hozzátenném még azt is, hogy milyen kicsi a világ. Az egyik tanulmányt mutatta épp T. I. J. úr, és meg találta kérdezni, hogy nem ismerem-e vajon P. Gergőt, aki a tanulmányt írta, Phd hallgató. És bár nem értem, miért gondolta, hogy ismerném, a valóság az, hogy ismerem, és egy fergetegesen rossz projektfeladat órát tart nekem minden csütörtökön 11.20-tól. Hát ennyire kicsi a világ. Vagy csak a szociológusok vannak kevesen?

Végül kaptam egy megfélemlítő méretű adatbázist a pendrive-omra, ("és most átadom önnek az adatbázist, védelmezze és oltalmazza nemesen és megtántoríthatatlanul az elesetteket, Lady Anna!", mondta Artúr király), és bár a táskám egy grammal nem lett nehezebb, mégis éreztem a bitek és bájtok súlyát a vállamon, vagy talán inkább a követ a szívemen. Buta Anna, aki mint a szarka, sokat akar, aztán meg meglepődik, hogy nem bírja...

Mindenesetre kopogó szemmel ismét kerékre szálltam és átvánszorogtam a Vörösmarty térre. Ott ugyanis új darabbal szerettem volna gazdagítani a ruhatáram. Ennyire van itt a tavasz, egyszerűen felkeltem reggel és éreztem, hogy ma este szükségem lesz egy miniszoknyára. Bementem a H&M-be, nézelődtem, felpróbáltam néhány dolgot, és rájöttem, hogy nem ártana eladói segítséget kérnem. Kérdezem is a lányt, hogy mi a véleménye, mire ő üveges szemekkel bámul vissza rám. Majd felocsúdik: "jaj ne haragudj, nem értettem, mit kérdeztél, azt hittem, a tiéd a szoknya..." Ezt úgy vettem, hogy a szoknya átment a vizsgán és egymásnak vagyunk teremtve, meg is vettem.

Mellesleg elképesztő, hogy mi mindent tudnak az emberek belerakosgatni próbálandó ruhák zsebeibe. Egy másik szoknyában valami tojás formájú, ragadós valami volt, ki se mertem venni a zsebből, helyette rögtön levettem a kérdéses ruhadarabot és óvatosan visszatettem a vállfára.

A vásárlás után már igazán csak az evés volt hátra. Vettem két halas szendvicset és kerestem egy padot, hogy szemlélődve megebédeljek. Fél ötkor, de ez mindegy. Volt mit nézni, tudniillik, mint megtudtam, ma este holland-magyar meccs lesz, és egész Budapestet elárasztják a narancssárgába öltözött hollandusok. Kukásmellény, overall, göndör narancs paróka, és mindez főleg jóval középkorú fölötti embereken. Nyilván csak ők tudtak elszabadulni otthonról, mert úgysem dolgoznak... Szóval színpompás látvány volt a Váci utca.

Később tűnt föl egy kicsit, hogy pont a Carpe Diem sztriptízbár előtt telepedtem le. Azt is észrevettem magamon, hogy már percek óta a "táncoslányokat és pincérnőket felveszünk, jelentkezés helyben vagy telefonon!" feliratot bámulom. Nem baj. Itt például biztosan nem mondanák azt az embernek, hogy jaj, nem is tudom, mit csináljak Önnel...

Végül már csak az maradt hátra, hogy tudja a jó ég, hányadszorra megmásszam bringával a hegyet. Előtte még átmentem az aluljárón az Erzsébet hídnál, s jót derültem a két korombeli zenész srác muzsikáján. "Ne szívjál füvet, szívjál inkább..." Nagy sikerük volt, a hollandok körében is, akik pedig igazán nem tudhatták, hogy miről szól a dal...

Most pedig itt ülök pici szobámban, és nem tudom elszánni magam, hogy takarítsak vagy tanuljak vagy bármi más hasznosat tegyek. A teljes ellanyhulás állapotában körülbelül tizedszerre hallgatom e nem túl derűs, ám annál fülbemászóbb dalt, hogy miért, igazán, ki tudja...

És még azt merik mondani, hogy a nőkre kell mindig várni, hogy milyen lassúak, hogy ezt nem lehet kibírni, hogy minden egyszerű dologgal mennyit képesek totojázni.

No kérem.

Ma az Óbudai Társaskörben megnéztem a Figaro házasságát, aztán elkértem Édesanyától a hetven literes túrazsákom a kocsi hátuljából, visszaszálltam a biciklimre és a hévégi túlélőtúra teljes felszerelésével feltekertem a Gellért-hegyre. Persze mondhatja bárki, hogy rendben, de a tempóról még nem beszéltem. Akár lassan is mehettem volna ugyebár. És annak ellenére, hogy fél óra alatt letudni a fenti távot zsákkal szerintem nem rossz, mégsem erről akartam beszélni.

Hanem a kollégiumba érkezésem utáni történtekről. Betörtem a szobámba, ledobtam a zsákot, bekapcsoltam a gépet. Gondoltam, berakok valami zenét, amíg lemosom a sminkem. You've Got the Love.

https://www.youtube.com/watch?v=PQZhN65vq9E

Ugyan fontolgattam magamban, hogy két perc és negyvenhárom másodperc kevés lesz ahhoz, hogy pandából Annává változzak, kockázat nélkül nincs győzelem, nekivágtam.

És itt jön a lélegzetelállítóan érdekes rész.

Két perc és negyvenhárom másodperc alatt az ember képes lemosni a sminkjét, arcot mosni, kipakolni egy túrazsákot, levenni egy pulóvert, átcserélni a nadrágját, leszedni a másnapi ruháját a szárítóról és vállfára akasztani, sőt, még arra is jut idő, hogy gondolatban elsopánkodjon azon, mennyire gyűrötten száradt meg a ruha.

Az utolsó logikai lépést nem teszem meg, hanem az olvasóra bízom, hogy döntsön: mennyire lehet ennek tudatában érvényesnek tartani a nők hatékonyságát és gyorsaságát minősítő sztereotípiát.

És most ennek fényében remélem, hogy a holnap reggel nyolcra elkészítendő francia prezentációm és beadandóm is hasonlóan fantasztikus gyorsasággal el fog készülni.

Ebben a félévben, jól emlékszem, roppant felelőtlenül amiatt panaszkodtam egy csomót, hogy nem történik semmi, az élet egy posványos holtágában tocsogok mindenféle irány nélkül.

No mármost a helyzet azóta radikálisan megváltozott. Gáttörés következett be és eltüntette a tétlen unalom árnyékát is. Marad a tehetetlen frusztráció, mondhatnám, ha igazságtalan szeretnék lenni. De valójában tényleg elkezdtem csinálni a dolgokat, intézni az életem, gyakornoknak jelentkezni, házikat írni, kutatást tervezni, hasonlók. És mint ahogy oly gyakran láttuk már, ha az ember elkezdi magát a saját hajánál fogva kirángatni a mocsárból, azt veszi észre, hogy hirtelen másba is lehet kapaszkodni. Ha másba nem, az egyszerre ingergazdaggá váló környezetbe.

Tegnap este is példának okáért úgy gondoltam, hogy megírom a kulturális antropológia kiselőadásom. (Ja, szolgálati közlemény: a Kipling-fordításom elnyerte a csoport osztott helyen legjobbjának megtisztelő címét.) Szóval a kiselőadásom Róheim Gézáról fog szólni. A tanulmány pedig, amit bemutatok, az infibulációról szól. Nem tudom, ki mennyire járatos a témában, mindenesetre ha nem az, akkor javaslom, hogy ne kevés alvás után éjfél tájban kezdjen hozzá az ismerkedéshez.

A könyvben egyébként a fent jelzett tanulmánynál könyvjelzőként egy üres lap fogamzásgátló lapult.

De azért a mai nap sem volt kutya. Reggel enyhén idegesen keltem, ugyanis eljött a nagy nap, hogy a Kicsi De Szakmailag Tiszteletreméltó Piackutató Intézetnél (melynek nevét fedje homály), mint leendő munkaerő jelentkezzem. Úgy képzeltem, csak megbeszéljük, hogy nyáron mikor jöjjek, mennyi időre meg hasonlók. A tárgyalás eredménye: péntekre kell az első munkát befejeznem és prezentálnom. Nem mondom, hogy reszketek a félelemtől, de csak mert egy kicsit le vagyok bénulva. Talán nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetnem Tanács János óráján az álláspont hathatós képviselésének elsajátítására. A megbeszélésről annyira kóvályogva jöttem ki, hogy még a kabátomat is ott felejtettem a fogason és úgy kellett visszamásznom a harmadikra érte.

Ráadásul edzőcipőben. Vagyis lebuktam. Azt a turpisságot eszeltem ki ugyanis, hogy ebben a gyönyörű időben bringával megyek a Bécsi útra, ezzel is levezetve a feszültséget, és viszek magammal szép ruhát meg szép cipőt, amit ott majd szépen átveszek és akkor szép leszek. Még ki is festettem magam, hogy lássák, komolyan gondolom a dolgot. Vagy hogy én érezzem ugyanezt? Mindenesetre az első gond akkor jelentkezett, mikor a hátsó kerekem feltűnő löttyedtségről tett tanúbizonyságot, ráadásul tette ezt a Gellért-hegy alján. Szerencse, hogy a legutóbbi izgalmas útlevélcsináltatási kirándulásomon felfedeztem egy benzinkutat a közelben, ahol a nem túl barátságos, de végül is segítőkész benzinkutas segített kereket fújni. Vagyis megint nem találtam ki egyedül a módszert. Helyette eljátszottam a "jaj környezettudatos vagyok ezért biciklizem és emellett menő a napszemüvegem de azért a keréken a szelepet épp csak hogy le tudom csavarni" típusú kicsit ideges lányt.

Ezzel együtt is örülök a biciklizésnek. Ha mást nem is, legalább éreztem, hogy vannak lábaim, és hogy ezek képesek előre vinni.

A délelőtt további része szorgos könyvtárazással telt. Utána ebéd a Vásárcsarnokban. Élmény. Csatlakozott ugyanis hozzám egy valamilyen volt Szovjetuniós, érthetetlen nevű országból két negyvenes évei végén járó férfi, az egyik beszélt, a másik hallgatott, na de az egyik épp eleget beszélt ahhoz, hogy lehessen hallgatni. Jó sok nyelven beszélt, és nem nagyon érdekelte, hogy én vajon beszélek-e ezeken a nyelveken úgy általában, pedig hozzám intézte a szavait. Az általános érzésem az volt, hogy megmaradt benne a kisiskolás meg kamasz reflex, hogy más anyanyelvűeknek a saját nyelvén, vagy bármilyen más idegen nyelven disznóságokat mondjon. Az angoltudásomat lepocskondiázta, szerinte a német a fontos meg az orosz. Oroszul mindenféle nem túl biztatóan hangzó dolgot vigyorgott az arcomba, majd pedig meggyőződésem, hogy azt kérdezte, mennyit kéne fizetnie, hogy lefeküdjek vele, mindezt olaszul. De ez valami argó lehetett, mert az igét inkább csak sejtettem, mint értettem. Sajnos minden nyelven olyan erős akcentusa volt, hogy nehéz kideríteni az igazságot. Mikor megemlítette, hogy a köztünk lévő korkülönbség miatt, meg tekintettel az ő érett korára, legyek kedves, mondtam neki, hogy az is vagyok, végül is még nem vágtam pofon, majd elegánsan kidobtam az időközben kiürült borsófőzelékes tányérom és távoztam, mielőtt erre reagálhatott volna.

Most már este van, és a kolis logika, énekkar, hétvégi túlélőtúra-megbeszélés és kései konyhai csevej és vacsora után igyekszem átalakulni a saját titkárnőmmé, hogy beosszam, mikor és hogyan fogom tudni megcsinálni azt a sok dolgot, amit elvállaltam. Szinte magam hajtottam a fejem igába, úgyhogy nincs okom panaszra.

Most néztem tükörbe és egy magát Annának tettetni akaró pandamacival találtam szembe magam. A sminkem a nap folyamán észrevétlenül lopakodott egyre lejjebb és lejjebb az arcomon, szerintem a mélypontot a férfikar énekkari próbája alatt érte el. Melynek ugye oszlopos tagját képezem. Ennek a barna lánynak csakis én leszek a párja, valamint nincsen kenyér, nincsen só, feleségem sincsen jó.

Akkor nagyon bosszantana, hogy nem tudok magyarul, csak hegyül, egyrészt, mert a hegyek nem nagyon szoktak sétálgatni és ezért nem tudják meglátogatni egymást, így roppantul magányosan csak gubbasztanak magukban, másrészt mert majd kifúrná az oldalam a kíváncsiság, hogy ugyan miről beszélgetett, nevetett, mitől ugrabugrált és visított és kiabált és görnyedezett és pukkadozott és néha szomorkodott ma este három lány az oldalamban.

Aztán a Sziklakápolnában csak néznének, hogy ugyan mitől lett olyan nagy a huzat.

Persze lehet, hogy a Gellért-hegy a pleisztocán óta, mikor is dolomit szirtjeivel kiemelkedett a földből, kiválóan megtanult magyarul és azt a pár kavicsot, ami a lábunk elé gördült, nem a kései kirándulók vagy turbékoló szerelmespárok, hanem a magában kuncogó hegy gurította oda.

Van valami sajátos bája az estélyi ruha és a Scholl papucs kombinációjának. A dekoltázsomban zsebkendő és négy tombolajegy lapul (zsebes estélyi ruhát ki látott már?), de nem sokáig. A mackónadrág majd kibújik a bőréből a szekrényben, hogy rám vesse magát. Bál van a kollégiumban.

Önnevelő szempontból egészen hasznos lehetne a helyzet, ha lenne önuralmam. Ugyanis akkor rá tudnám magam venni, hogy dacára a húsz lépésnyire lévő szobámnak szorgosan ropjam az aulában. De valahogy a mai nap nem arról szól, hogy elöntene a nagy önerő. Saját fakóságom tudatát csak kidomborítja a szemérmetlenül piros rúzs.

Érdekes eseményről beszélünk egyébként. A Vöröskeresztet támogató jótékonysági bál. Olyan szempontból is jótékony, hogy a szorgos szakkollégisták évente egyszer megmutathatják, hogy igenis van életük a kolin kívül is, vannak barátaik, barátjuk, barátnőjük, aki ráadásul tud nyakkendőt kötni/sminkelni. Vagy van olyan ismerőse, aki tud. Egész kapcsolatháló-rendszerek lennének kinyomozhatóak, ha bárki venné a fáradtságot, hogy ilyesmivel foglalkozzon.

A szobámba leszűrődő hangok már nem idézik a klasszikus báli keringőhangulatot. Knocking on Heaven's Door, ez gondolom a felhevült párok érzéki összebújásának ideje. Én már egészen érzéketlen vagyok. Megfelelő mennyiségű mosolyt elhasználtam az este, s valójában az elején még őszinték is voltak a mosolyok. Az énekkarral felléptünk, a beéneklés elején lefutó "de jó a ruhád"-körök békében lementek és maga az éneklés is egész jól ment. Mindenesetre a közönség tapsolt. Utánunk következett a nyitótánc, ami nekem nagyon-nagyon tetszett. Van valami, ami mégiscsak megfogja az embert ebben a hármas lüktetésben meg a ringó fehér ruhákban. Ráadásul Évi és Linda is táncolt, és azt aztán öröm volt nézni.

A taps után jött az össznépi keringő. Itt már kezdődtek a bonyodalmak. Peti még rendben volt, a szépséghibát, hogy magassarkúban már feltűnően magasabb vagyok nála, ne is említsük. Úgy örül, hogy megismert. Én is úgy örülök, hogy megismertem. És ez tényleg így van. Peti kellemesen táncol és mivel ismerjük egymást eléggé, nem érzem úgy, hogy feltétlenül kellene valamit mondanom.

Utána jött Robi, az énekkari basszus. Robi sem az óriások földjéről jött közénk, a szakállával idősebb korában pályázhatna valamilyen mekkmesteri posztra, ettől függetlenül kedves valaki. Akkor viszont már kevésbé volt kedves, mikor, miután közölte, hogy ő nem is igen tud keringőzni, engem tett felelőssé azért, mert nem sikerült a különben eléggé szellős táncparkettet félfordulatokkal átszelnünk. Kétszer is megrovásban részesített, merthogy velem ezt nem lehet megcsinálni.

Az élet sanyarú, tánctehetségem nincs és ezt meg is mondják nekem.

No de a java még hátravolt, mégpedig Andor személyében. Andor a másik basszus, mellettem állt a hátsó sorban az éneklés alatt. Felkér táncolni, trés joli, mondom magamban, ez aztán az úriember. Nos, az úriember olyannyira szorosan tartott, amennyire szerény ismereteim szerint semmilyen illemtankönyv szerint nem comme il faut és főleg mivel minket semmilyen szorosabb szál nem fűz össze, még csak nem is comme il veut. (Az éjjel franciául álmodtam.)

Egyszóval Andor amellett, hogy borzasztó kis köröket rótt velem szorosan magához húzva (igencsak ügyesen kellett manővereznem, hogy elkerüljem a minduntalan térdütközést), elkezdte az énekkari teljesítményem elemezni.

Andor: "Azt remélem, tudod, hogy egyszer miattad rontottam el a szöveget?"

Anna: "Tényleg? Mikor?"

Andor: "Hát a beams helyett egyszer lights-t énekeltél és akkor én is elrontottam, mert arra figyeltem."

Itt Annában egyszerre különvált a gondolatban és a szóban kiejtett szavak folyama.

Anna szóban: "Tényleg? Igazán nagyon sajnálom, nem emlékszem ugyan rá, de szerencse, hogy nem lett belőle nagy gond. A közönség a jelek szerint így is élvezte a dolgot."

Anna gondolatban: "Valóban ? Érdekes. És hogyha valaki les, akkor utána teljes joggal szúrja le azt, akiről lesett, hogy miért írt rosszat, ugye? Te is így gondolod, Andor?"

Andor (gondolatban és szóban is, felteszem. A férfiak egyszerre egy cselekvést képesek végrehajtani.): "De igen, lights-t énekeltél és erre én is elrontottam. Igazán bocsánatot kérhetnél. Mondjuk meghívhatnál egy sörre vagy valami."

Anna szóban: "Ööö, nem hiszem, hogy..." (Közben a nagy gondolati diszkrepancia miatti csökkenő éberségem folytán a térdünk egymásnak ütközik. És lecsúszott a ruhám jobb pántja.)

Anna gondolatban: "Te jó ég a csuda hitte volna rólad te Andor hogy a békés és enyhén lassú külső mögött egy ilyen arrogáns, nem nagyon vicces ellenben erőszakos, sőt, kissé korlátolt valaki vagy. Ha rémlik még, már bocsánatot kértem. És nem sörözöm, köszi."

Ezek után bájosan mosolyogva elbeszélgettem vele a konziról, ahol klarinétozik, meg hogy amúgy szokott szaxofonozni is, és nem, nem hiszi, hogy hivatásosan is folytatná. Aztán véget ért a szám. Sajnos.

Szóval a keringő-blokk jól telt. Utána - meg közben is - lelkiismeret-furdalástól gyötörve próbáltam valahogy mosolyt csalni János öcsém arcára, aki egy mártírt megszégyenítő megadással ült a székén. (Odafent kezdődik a rocki-blokk. A lányok összesúgnak a hátam mögött.) Ezek után keveredtem egy kicsit a kolis népekkel, lett egy iszonyúan szerencsétlen találkozásom két volt csoporttársammal, akik igazán semmi kísérletet nem tettek arra, hogy az általam kezdeményezett beszélgetés-csonkot kikerekítsék. Szerencse, hogy utána az egyik szakirányos sráccal futottam össze, Mátéval. Villámgyorsan megbeszéltük, hogy ment az előző randija a héten, majd bemutatott két elbűvölő barátjának. Egy alkalmazott közgazdász és egy mérnök-informatikus. Idézném: "Tudom, hogy gáz, de egyszerűen annyira imádom a szak2omat. Annyira király, a múltkor csináltam digitális naplót Moodle-ön. Jé, milyen jó ez az izé! (A nyakláncomra mutat.) Mire Peti, aki szintén ismeri őket: "Nem ez volt rajtad a karácsonyi ünnepségen is? Meg ez a boleró is olyan ismerős." Mire én szóban: "Nem, szerintem az egy másik volt. Ezt karácsonyra kaptam." Sugárzó mosoly. Gondolatban: "Mennyire fura az, ha egy srác nem bókként, hanem őszinte szakértelemmel dicsér meg egy ékszert, és egy másik jobban emlékszik, hogy mit viseltél egy fél éve, mint te?"

Bál van. A fentiek után röviddel elbúcsúztattam Ancsit, Danit, Lucát és Jancsit, akik felkerekedtek, hogy hazamenjenek. A kapuban még roptunk egy gyors rockit, az nagyon jó volt, csak épp akkor mentek el. Megkaptam a tombolacédulákat, melyeket a keblembe rejtettem (persze nem ott helyben, van bennem némi szemérem.) Annyi bátorságom viszont nem biztos, hogy van, hogy ismételten kitegyem magam a házhoz jövő bál kihívásainak és a fejem fölött Damoklész kardjaként lengő megszégyenüléseknek. Meg aztán azt sem szeretném, ha a kulcsom megfázna. Ugyanis zsebtelenségem következtében a szobakulcsom kénytelen vagyok a szobámmal szemközti hűtőben tárolni a paradicsom és a meggyes joghurt közvetlen szomszédságában. Ő is jó társaságba keveredett, mondhatom...

Ma otthonról épp hazafelé mentem a koliba, Budáról Budára Pesten át. Mindenki láthatta, milyen végtelenül lelombozó, az üdeség árnyékát is elmosó eső csepergett, amikor felértem az aluljáróból a Ferenciek terén. A buszmegállóban egyszerre egy csodás jelenség vetődött elém. Inkább alacsony, mint magas lány, göndör, spánielszerű hajjal. De nem is ez az érdekes. A lány egyszerűen smaragdzöld volt. Zöld volt a csizmája, a szoknyája, a sálja és a sminkje is, a szeme színét nem láttam, de meg lennék lepve, ha nem a legsugárzóbb zöld lett volna ezzel a göndör, vörösesbarna hajkoronával. És a lány bőr aktatáskájához kötve egyetlen zöld lufi, békésen lengedezve a szélben. A lány ugyanarra nézett, mint mindenki más, aki látni akarja, jön-e a busz: az Astoria felé.

De a tekintete és az egész testtartása miatt úgy éreztem, sokkal de sokkal messzebb lát az Astoriánál, a Blaha Lujza térnél vagy akár Budapest határánál, és valami olyasminek az érkezését várja, amiről mi, többiek, nem is tudunk.

Attól, hogy esik az eső, még át lehet kelni a Gellért-hegyen.

Attól, hogy nem tudom mozgatni a csípőm, még elmehetek hastáncra.

Attól, hogy nem ismerem őket, még el lehet hívni idegeneket a kolis bálba.

Attól, hogy nem beszélek franciául, még tehetek úgy, mintha.

Attól, hogy a világ nem vesz róla tudomást, még elönthet a tavasz-érzés.

Már hetek óta szerdával kezdődik a hét. Először London miatt, ahol fantasztikus, saját osztályomon túlmutató (ó Marx!) élményekben volt részem, utána meg március tizenöt... Már el is felejtettem, milyen a hétfő. De szeretem a szerdákat is ám. Kevés óra, hatékony intézkedés. Este a kolis biztonságpolitikai órán megbeszéltük, hogy az ENSZ ajándékba minden katonának ad kék sisakot és kendőt. Csak fegyvert kell hozni. Utána pedig szakirányos összerázó programot tartottunk a kertben. (Most kezd előnnyé válni az alagsori, kertre nyíló szoba terasszal.) Az összerázás abból állt, hogy egyesek jelentős mennyiségű alkoholt ráztak össze a gyomrukban és közben azt regélték nekünk, újaknak, hogy tavaly ejj de mennyivel vadabb dolgok történtek a koliban, mint most. Nem vagyunk elég elvetemültek? Meglehet.

Végül már annyira eluralkodott rajtam a korszerűtlen és menőtlen érzés, hogy inkább felmentem Évihez, aki ugyan nem rendelkezik kertre nyíló szobával, viszont cserébe azt sem dörgöli az orrom alá, hogy valószínűleg nem lettem volna képes (se hajlandó) alapozós smárversenyt megnyerni. Jól megbeszéltük hát a tavasz hatását szegény, szárnyaszegett generációnkra, utána pedig sorozatot néztünk és narancsot ettünk.

Ilyenkor szeretek kolis lenni igazából. (Közben azon gondolkodom, hogy lehet, hogy a szövegszerkesztő aláhúzza a "koli" szót és megbékél a "smárversennyel"...)

A mai estét viszont, attól tartok, a budapesti kitelepítések hiteles történetének olvasásával kell töltenem, Dessewffy Tibor és Szántó András tolmácsolásában.

Nincs mit tenni.

https://www.youtube.com/watch?v=VIyq4wQD1rU&feature=related

Még a hintaló a szobámban (a Tangó kései maradványa, kitört lábbal és kissé kókadtan) is erre bólogat.

Így megy ez, mikor "hazaérek" a koliba.

Kinyitom az ajtót, felcsattintom a folyosón a villanyt, lépek kettőt, a villódzó fényben felkapcsolom a szobában is a villanyt, ledobom a táskám és a kabátom az ágyra, lépek kettőt, lehajolok, az ágy végében bekapcsolom a hosszabbító elosztórészénél az áramot, felegyenesedem, laptop kinyit, bekapcsgomb megnyom, közben a másik kézzel felkapcsolom az asztali lámpát, lépek kettőt jobbra (ilyen hosszú a szoba), kinyitom az ajtót mert nincs levegő, egyet vissza balra és leveszem a cipőm.

És megérkeztem.

Ez a rituálé, mely gondolkodás nélkül alakult ki, máris valamilyen keretet ad kollégiumi létezésemnek. Nem elegáns, de a működéshez elégséges keretet.

Csak otthon puhább a papucsom.

Szép nagyon ez a hosszú hétvége - mondanám, szerencse, hogy forradalmár őseinkre tavasszal csapott le a forradalmi hangulat. A tíz fok fölé kúszó hőmérséklet teljesen elvágta a tanulás útját, tett néhány kilométert a biciklimbe, felavatta a frissen vett tavaszi ruhámat és jelentős mennyiségű sarat rétegzett a bakancsomra.

Ez utóbbi az Ancsi által kezdeményezett hagyományélesztő színjátszós kirándulás következménye. Az előző esti koncert után kissé kábultan kibattyogtunk a hévhez Jancsival, át a Nyugatihoz, ahol megvettük a Nagymarosig szóló jegyet, megtaláltuk a többieket és is elzakatoltunk egészen Nagymarosig, csak közepesen zavartatva magunkat az ablakot kitartóan csíkozó esőcseppektől. Nagymaroson térképhasználati képességeink hiánya miatt a helyi erőktől kértünk segítséget, s fel is kaptattunk holmi csúcsokra. A kellemes, fekete sár lábszárközépig borított mindenkit egy idő után, egyes lelkes fenékre esőket feljebb is. Igazán nem vittük túlzásba a kirándulást, többet ültünk talán, mint mentünk, de a hangulat remek volt, sok nevetéssel és egyre több napsütéssel. A derültséghez Balázs, a hozzánk csapódott "Rendőrség" feliratú pólós aszkéta is hozzájárult (mindennemű táplálékot és folyadékot visszautasított az út során és nem beszélt senkivel. Biztosította az utat.)

Amikor hazaértünk, Jancsival már semmi értelmesre nem voltunk képesek. Megnéztük a Diploma előttöt, utána rituálisan Fluort hallgattunk, nem tehetünk róla, néha ránk jön és akkor a külvilág megszűnik létezni számunkra, akkora bulit csapunk. Végezetül a Büszkeség és balítélet új verziójával zártuk az orgiát, ezután Jancsi megfáradva lefeküdt, én meg még élveztem az internet csodáit. Kommunikáció felsőfokon. Lefekvés előtt még egy gyors éjféli konyhatakarítás Bachra, nagyon-nagyon jó volt, kár, hogy elfogyott a mosogatószer és így félkész munkát voltam kénytelen végezni.

Ilyenkor néha arra gondolok házimunka közben, hogy egy időre szívesen csinálnám ezt. Porolnék, porszívóznék, felmosnék, vasalnék, közben szólna a rádió vagy valami, és remekül érezném magam. Főleg, amikor ki kell vinni a teraszra kirázni valamit.

Sajnos, mint tudjuk, a diplomás szülő (apukám) jelenléte a családban erősen korrelál a gyerek (én) továbbtanulási és elhelyezkedési esélyivel, ez szinte a szociológia vastörvénye, így tudva tudom, hogy a fenti takarítónős álomképre nem sok esélyem van. És meg is unnám.

Álmodozni azonban lehet.

https://www.youtube.com/watch?v=EEctVuj7Edc&feature=related

Tegnap a gyönyörű idő örömére elmentem futni a Duna-partra. Már késő délután volt, estébe hajló, s épp a békási töltésnél jártam. A város felőli oldalon épp kezdett lemenni a nap, annyira alacsonyan volt, hogy a sugarak még pont átfértek a töltés teteje felett s éles vonallal vágták ketté a parton álló, még levéltelen bokrok és fák pőre ágait. S a fák hegyén, a még-éppen-napfényben futott az árnyékom - én.

Ezt mondhatta volna ma a Szabó Ervinben a könyvtáros, amikor egy kupacnyi drámáskötetet igyekeztem kikölcsönözni a hosszú hétvégére. Megnőttem, a hajam is világosabb, rövidebb, és ráadásul ilyen rövid idő alatt... Sőt, még a nevem is megváltozott, hirtelen P. Évi lettem...

Szegény nem tudhatta, hogy én teljesen ugyanaz vagyok, aki voltam, legfeljebb a drámák iránt való vonzalmam és az a hit, hogy rám találhat a tökéletes szigligeti darab, ha adok rá lehetőséget, felülírja az elvet, hogy a saját könyvtárjegyeddel járj könyvtárba.

Egyébiránt, mit mondhatnék? Abban tényleg megváltoztam tegnap óta, hogy kissé megviselte az ülepemet az előző esti biciklizés. Meg hát magas az a Gellért-hegy. Így reggel nem volt olyan kellemes ismét nyeregbe ülni. Legurulni a hegyről már annál inkább. És persze fűtött a művészet szeretete. Úgy döntöttem, hogy ha már az egyetemi terhelés egyáltalán nem képes szellemileg kielégíteni, legalább szép dolgokat fogok olvasni és látni.

Ha mást nem is, legalább a barátaimat.

Mert ugye egyedül nem megy, és a jelek szerint minden alkalommal, hogy megpróbálnám megtanulni, ott terem valami vitéz lovag, aki kisegít és ezzel ismételten elesem annak lehetőségétől, hogy magam boldoguljak.

Az égre pillantva mindnyájan megállapíthatjuk, hogy itt a tavasz. Ezzel kapcsolatban egyeseknek a szerelem jut eszükbe, másoknak a természet ébredése, de azt hiszem, családi hátteremet tekintve nem meglepő, hogy első gondolataim között a bicikli is szerepel. Így hát ma az egyetemről hazafelé tartva el is határoztam, hogy mindegy, hányféleképpen esküdött már ma ellenem össze a sors (az persze soha nem derül ki, hogy kivel s furcsa módon senki nem is firtatja), de ma este Nóri anyukájáéknak az operaelőadására biciklivel megyek.

Hazaérve a koliba el is kértem a biciklitároló kulcsát, mire a portás, aki láthatóan tréfarépát reggelizett, azt mondta, hogy olyan nincs, csak kerékpár-tároló. Később azonban ő maga is elismerte, hogy ez gyenge volt. (Amúgy fura ember ez a portás. A nevét még mindig nem tudom - "tudtam, de elfelejtettem", - és soha nem tudtam, hányadán is állok vele, a tegezés és a magázás határán ingadoztam. Végül a Tangó előadása után meguntam ezt a nagy bizonytalanságot, hisz az élet túl rövid ahhoz, hogy azon gondolkodjam, vajon tegezzem-e Róbertet (Sándort vagy Tamást) vagy magázzam.)

A bicikli meg is volt, ahogy kell, egyetlenegy gondom volt csak, a kriminálisan lapos kerék. Hát Zoli (Gusztáv vagy Elek) segítségét kérve megszereztem a pumpát és nekiálltam volna pumpálni. Azonban az ergonómia nem volt eme pumpa erőssége, így, bár valamelyes haladást értem el a gumi keményebbé tételében, a sikertől még távol álltam. Igazi sziszifuszi munka: amikor ki akarod húzni a fúvókát, akkor a belepumpált levegő nagy része elszelel.

No de ekkor érkezett a felmentő sereg. S valóban seregről beszélünk, hiszen először Jani, a történész-közgazdász-jógabajnok bukkant fel, akit egyébként így ismeretlenül is nagyon kedvelek, pont olyan magas, hogy én ne érezzem magam magasnak, ha vele beszélek, de ne is kelljen túlzottan felfelé nyújtani a nyakam, s felajánlotta szolgálatait, ám ekkor érkezett Szilárd (Csaba vagy Lajos), hogy szintén a segítségemre legyen. Én meg először is nem szerettem volna, ha Jani miattam elkésik az akárhonnan, ahová ment, mire ő, dehogy, nem siet, mire Pál (Kornél vagy Eugén), hogy akkor ő nem akar zavarni, mire én, dehogy is, és a nagy kölcsönös mentegetőzés közben magamban majd megpukkadtam a nevetéstől, annyira vicces volt. Végül a két úriember elintézte a hátsó kereket, Jani (stílusosan) utána kereket is oldott, mi meg Konráddal (Károllyal vagy Elemérrel) felfújtuk az első kereket. Mégiscsak más, ha egy fizikus nézi meg, hogy mekkora a keréknyomás...

Ezek után, főleg, hogy immáron a biciklilámpámat is megtaláltam, és mind az első, mind a hátsó működik, semmi sem tarthat vissza, hogy az Óbudai Társaskört kerékpáron közelítsem meg.

Itt a tavasz.

London tényleg megtörtént. Épp most kaptam képeket róla, hogy valóban milyen szépek voltunk. Nem is önmagunk, szinte. Kész szerencse, hogy itt a bizonyíték, mert bizony a mai nap megviselt annyira, hogy jó pár dologban kételkedni kezdjek. Éjjel értünk haza Londonból, hazafelé a taxiban még végighallgathattuk a sofőr, Gábor szerencsétlen viszonyát a matematikához, és hogy az öccsének mennyivel könnyebben ment minden... Otthon meg kipakolás, mosás, annál szebb volt hatkor kelni és jól kiteregetni... Aztán már mehettem is gyógytornára, ahol cserébe a háromnegyed óra néma szenvedésért (tévedés, kis lihegő légzéssel adhattam hangot véleményemnek. Sőt, erősen bátorítottak a lihegésre), s a végén a néni megdicsért. Szép volt az a perc.

Utána irány a koli. Azzal voltam, hogy na, ma aztán nagyon hatékony leszek, mindent és mindenkit elintézek, de helyette csak engem intéztek el. Valami egészen hihetetlen módon belesodródtam abba, hogy én legyek a szakirányos évfolyamon a tanárokkal való kapcsolattartó, így "Morzsoló" Csabával bájos, tisztelt kisasszony kezdetű leveleket váltok, a katonatiszttel meg telefonon tisztelgünk egymásnak, amikor bejelentik, hogy hoppá, ma mégsem lesz óra. De ez még mindig jobb, mint a szakirányvezető elegáns módszere és remek szervezőkészsége, mellyel a feladatokat képes delegálni. Sajnálatos módon nekem.

(Az egyetem a koli mellett szinte el is sikkad. A szokásos ketten kérdezünk és a tanár beszél modell érvényesül.)

A koliban az este fénypontja azonban még hátra volt. Egy űrjogászt láttunk vendégül a szerda esti előadások soron következő eseményén. Kiderült, amit eddig is tudtunk, hogy nem lesz telkünk a Holdon. Ami viszont meglepő volt, az az, hogy az ember gerince sok százalékkal megnyúlik az űrben töltött huzamosabb idő után. A bácsi számára az derült ki, hogy hogyan kell PowerPoint prezentációt készíteni (jobb későn, mint soha - hátha azt is megtanulja, hogy 10-es betűmérettel nem lesz olvasható a műve). Egyébként láthatóan nagyon sok mondanivalója volt az űrről, mert nem elég, hogy az emberi beszédtempó kétszeresét használta, ráadásul a búcsúzó két mondata is öt percre nyúlt. Évi, akivel kétségbeesésünkben sms-eztünk (lehet, hogy itt maradtunk le az előadás legérdekesebb részéről?), azt írta, hogy "előadónk olyan volt, mint egy kamionsofőr, aki sok Discovery Channelt nézett vagy most jött a Csodák Palotájából". Évi, nagy igazságot szóltál. Ez sajnos alig segített prüszkölésbe fojtani a nevetésem, mikor olvastam az üzeneted...

Mit is mondhatnék? Az életem egy olyannyira céltalan hajó, hogy még csak meg sem kíséreltek kormányt építeni bele.

https://www.youtube.com/watch?v=8gFCW3PHBws

Jancsi szerint lehetnék diplomata. Lehet, hogy megtanultam uralkodni az arcvonásaimon, még akkor is, amikor undorító májkrémes szendvicset adnak nekem és a fele már a számban van?

A jövő kifürkészhetetlen. Olvasásra viszont mindenkinek javaslom Muriel Barbery The Elegance of the Hedgehog című művét. Legalábbis a kilencvenhatodik oldalig. Ha már az egyetemen semmi értelmeset nem kell csinálni, elhatároztam, hogy legalább választékos könyveket fogok olvasni. Olyanokat, amelyekben legalább öt oldalanként előfordul Kant vagy Nietzsche neve. (De a könyv tényleg jó.)

Estére már csak a zuhanyzás nagyon primitív öröme maradt. Megyek is.

És a láthatatlanság valahogy súlytalansággal is együtt jár. Ami külön jó, mert különben elég nagyot esnék a hatodikról. Így viszont egy elegáns mozdulat, és az ablakpárkányról rögtön a London Eye tetejére libbenek, és az egymáshoz bújó szerelmespárok a keréken még szét se rebbennek rémülten, hogy te jó ég, egy repülő Anna. Erre jó a láthatatlanság.

A kerék egy óra alatt fordul meg teljesen, így a tetejéről fél óra alatt érek le. Sétálok egyet a Temze-parton, utána a Tate Galleryben járok egyet, biztos vagyok benne, hogy ebben a csodaszép tavaszi időben az egyik takarítónő véletlenül nyitva hagyott egy ablakot. Régi vágyam volt, hogy egyszer nyitvatartási idő után, éjjel járjak egy múzeumban. Itt az alkalom.

Felmerülne bennem, hogy a Temze túlpartjáról nem is egy hídon át térek vissza, hanem úszva, hiszen a hideget sem érzem, azonban erről hamar lebeszélném magam. Ennyi természetfeletti tulajdonsággal senkit nem áld meg az ég egy estére, kár kísérteni a sorsot. És mivel testtelen nem lettem, csak súlytalan, nagyon el is áznék.)

Még hosszan barangolhatnék ám, nagy a város. Inkább viszont:

Bóbita bóbita álmos,

Elpihen őszi levélen.

Két csiga őrzi az álmát,

Szunnyad az ág sürüjében.

Halódó telünk utolsó rúgásai még okoztak egy kis hószállingózást tegnap, épp eleget ahhoz, hogy az ember a Tangó előadása után csizmát vegyen és nem sportcipőt. Ennyi a fergeteg része.

A Tangó maga fogadtatása szerint nem sikerül rosszul, s ahhoz képest, hogy az előző pár éjjel nem aludtam sokat, és hogy az előadás előtt fél órával még egy biztonságpolitikai kurzuson ültem, igazán nem is lehetett okom panaszra. A fáradtság annyit okozott, hogy az egész darab nagyon lassan pergett le előttem. Még miközben beszéltem vagy csináltam valamit a színpadon, akkor is nagyon tudatában voltam az idő múlásának és a tőlem másfél méterre ülő emberek jelenlétének. Például, hogy a vetkőzős résznél Zoli közelítőleg két lépésnyire ült tőlem... Mindez fura volt. A taps a végén jól esett, meg a gratulációk (néhány nagyon kedves ismerősöm is eljött, a berlini Timi és Anna és még sokan mások), de Imi annyira el volt kenődve és én is annyira elfáradtam, hogy az öröm nem tartott túl sokáig.

A darab után a népek egy része, velem együtt, felkerekedett egy kis vidámkodás után nézni, de annyi bezárt kocsmát találtunk (gazdaságos kocsmatúra...), hogy mire beestünk a BME egyik kolijának a kocsmájába, én már csak az ágyba akartam beesni. Mindenesetre az a íz perc, amíg vágyam tettre váltottam, épp elég volt, hogy a füst beleigya magát minden ruhadarabomba, a hajamba és a bőrömbe is.

Visszasétáltam hát, immáron egyedül a Móriczra, a szállingózó hóban, táska nélkül, lemerült telefonnal, ami fura, időm kívüli érzéssel töltött el. Az ember éjfélkor, egyedül, ilyen helyzetben inkább érezze magát időn kívül, mint biztonságon kívül.

Épp elértem az utolsó 61-est, pár percen múlt az egész. Kis szöszmötölés után le is feküdtem, de már megint nem sikerült a kialusszuk magunkat programcsomag megvalósítása. Judit csizmája nagyon hangosan kopog.

Mélabús csütörtöki nap. Kevéssé szimpatikus emberekkel folytatott interakciók. Francia házi következik hamarosan.

Addig is viszont:

https://www.youtube.com/watch?v=O8MClBoNlfE

(És mit mondjak: a szöveg is tanulságos.

"Suis-je parfois fragile
Ais-je vraiment le choix
M'arriverais-t-il d'être à cran, tout bas
Pensais-je à la mort
Pour enfin arrêter d'être si fort, sais-je au moins pleurer

Refrain:
Non jamais, au grand jamais
Regardez est-ce que je tremble
Non jamais, plutôt crever que de laisser la vie me descendre
Non jamais, jamais, au grand jamais...

Céderais-je dans mes bras
La place de ma guitare
A une bague au doigt ou à ces filles d'un soir
Suis-je des froids glacés
Quand je monte sur scène
S'est on déjà brûlés à la chaleur humaine

Refrain

Non jamais, au grand jamais
Regardez moi ! est-ce que je tremble
Non jamais, plutôt crever que de laisser la vie me descendre
Non jamais au grand jamais
Et achevez moi si je tremble
Car jamais, au grand jamais je ne laisserais cette vie me descendre

Non jamais ... jamais ... jamais
Au grand jamais
Augrand jamais")

A tanácsadó pedig jómagam vagyok. A mai estén két, egyenként fél órás elbeszélgetést folytattam kollégista társaim jövőbeli terveiről, illetve hogy ezek mennyire kompatibilisek a szociológia és politológia szak, valamint a nemzetközi kapcsolatok szakirány adottságaival. Mondhatni, egymás kezéből kapkodtak ki.

Az egyik fiú még kedves és érdekes is volt. A másik - hát nem. (Ide egy kis mosolyt képzeljetek, ne valamilyen lelketlen anyázást. Csak unalmas volt picit és nem tudta, hogy én nem tudok helyette döntést hozni...)

De azért meghallgattam és elmondtam neki, amit kellett. Ahelyett, hogy a módszertan házim írtam volna...

Ó, és a legjobb: ma logikán az egyik srác azt mondta, hogy nem úgy kéne beszélnem, mintha épp üstöt akarnék eladni (!) vagy valami ilyesmi. Akkorát nevettem! Egy picit jogos is volt, amit mondott, egy picit fájt is, de az a megragadó képszerűség, amivel a kritikát megfogalmazta, kárpótolt mindenért. Mostantól, ha agresszíven kezdenék beszélni, csak eszembe jut, hogy ne úgy, mintha üstöt árulnál, és meg van oldva a dolog.

Számítógépes módszertan óra, nélküled soha nem találom meg:

http://gyermekszoba.blog.hu/2010/08/12/babozzunk

Köszönöm.

Azok, amelyek nem válnak el világosan és egyértelműen az előző estétől. Mostanában volt néhány ilyen.

Pedig jó lett volna egy tisztességes cezúrát tenni a február és a március közé. De ez a havazás igazán kifogott rajtunk. Nem tudom, van-e valami babona azzal kapcsolatban, hogy ha március elsején havazik, akkor másodikán hirtelen tizenöt fok lesz és napsütés - sajnos még nem hallottam róla. De bármi megtörténhet.

Mert értek már meglepetések. Szombaton például óriási mennyiségű sminkeléssel kapcsolatos információt, tippet és trükköt öntött rám a kedves, erőteljesen dekorált lány, aki Édesanyát festette. Lévén, hogy nekem kell őt jövő héten kipingálnom. Amikor meg mertem kérdezni valami árnyalatnyi dolgot a korrektorok természetéről, szegény először teljesen és tökéletesen hitetlenkedve meredt rám, aztán megsajnált és türelmesen elmagyarázott mindent. Csak az olyan szavakat nem tudta kihagyni, hogy applikátor. De túlélem.

A vasárnap még ennél is viccesebb volt. A tömérdek házi feladatom feletti agonizációt a koliba megbeszélt főpróba szakította félbe. Édesanya megengedte, hogy kocsival menjünk (én vezettem!), s így megmenekültem a szégyentől (vagy kalandtól?), hogy ismételten egy hintalóval a hónom alatt vágjak át a városon. Nem mondom, a koli előtti parkolóban is értek... hogy is mondjam... érdeklődő pillantások, de ez semmi ahhoz képest, ami a villamoson vagy a Moszkva téren történt volna.

A próba kissé nyögött meg nyelt, ahogy mi is. Utána azonban kárpótolt (?) a tény, hogy Imivel, Lizsével és Tomival elmentünk megünnepelni a vasárnap estét. Mit is mondhatnék? Ott voltunk kilenctől éjfélig, jó vendégek módjára folyamatosan fogyasztottunk, utána visszamentünk a koliba és Lizsé még kibontott egy üveg bort. Aztán már nagyon késő volt, végét vetették a zenének s hazamentek a legények, én meg kicsit tartva a következő héttől, nyugovóra tértem.

Nem tudom, igazából van-e mitől tartanom. Talán a vizsgaidőszakban lesz csak majd kínos, hogy mindig a devianciákkal foglalkozó néni óráján alszom el...

És holnap Tangó-előadás. A gerincemen lassan kúszik fel a hideg.

Paul Lazarsfeld Marienthal című szociográfiája egyáltalán nem vidám olvasmány, egyben meglepő jelenségekre is irányítja a figyelmet. Ha csak egy elemet említhetek: szegény marienthaliak a munkanélküliségből fakadó rosszabb élelmezési körülményeket először a birkózó egyletükben érzékelték: nem tudtak többé nehézsúlyú bajnokot kiállítani, s lassan a középsúlyú birkózóik is vesztesen távoztak a bajnokságokról. Az egylet végül feloszlott. Mondhatni, elfogyott.

Egy nagyon kedves barátnőm keltette bennem a gondolatot, mely által valójában már meg is találtam a foglalkozásom. Mondhatni, hivatásom. Polihisztor leszek.

Ugyanis mindenhez értek egy kicsit. Ha valamit mondanak nekem, megértem és megjegyzem, ha valamit megmutatnak és kérdezhetek, akkor el tudok jutni arra a szintre, hogy megismételjem a műveletet. Közepesen sportolok, színjátszom, verset fordítok és írok, elemzek, esszét írok, tesztet, néha rajzolok, közepesen vicces is vagyok, és ma a fodrász szakma kontykészítő irányzatába is betekintést nyertem.

Mivel mai fejlett világunkban a tökéletességre való törekvés úgyis a kudarc ígéretét hordozza magában, úgy hiszem, a polihisztor szerepe is átértékelődik. Mindenhez érteni, pontosítok, mélységében érteni, lehetetlen, így, ha nem akarjuk a szót, polihisztor, kiiktatni a köztudatból és gondolkodásból, kénytelenek vagyunk azt a középszer szintjén megtartani.

Ezért lehetek én polihisztor.

https://www.youtube.com/watch?v=rYEDA3JcQqw

Újabb péntek este otthon: pipa.

Kulturális antropológia órára kellett fordítanunk egy Kipling-verset, melynek címe The White Man's Burden. A cél az volt, hogy a tartalmi hűséget tiszteletben tartva a zeneiséget, ritmust, rímeket minél inkább megőrizzük.

Az eredeti mű:
http://www.fordham.edu/halsall/mod/Kipling.html
És a fordítás:

A fehérek terhe

Vedd a fehérek terhét--
A legjobbakat küldd,
Ha foglyod bajban, száműzd
A fiad, oda küldd;
Hajtsa fejét igába,
Hol újan befogott,
Félgyermek, félig ördög,
Ádáz népség lakoz.

Vedd a fehérek terhét--
És türelemmel álld,
Fedd el erőd önkényét,
S ne melled verve járj;
Nyílt, egyszerű beszéddel
Meg nem inogva szólj,
A más hasznáért járj el,
Azért, mi neki jó.

Vedd a fehérek terhét--
Ez barbár békeharc,
Tömd be az éhség száját,
Frissítsd, mi beteg arc;
S ha másért űzött célod
Karnyújtásnyira várt,
Lásd, henye Esztelenség
Minden reménynek árt.

Vedd a fehérek terhét--
Nem cifra-víg király,
De szolga, jobbágy léte
És mindennapja vár.
A révbe be nem futhatsz,
Az úton nem te jársz,
Az életeddel hagyj jelt,
Sírhanttal, ér ha gyász.

Vedd a fehérek terhét--
Jutalmad így arasd:
Szidni fog, kit segítesz,
Gyűlöl a sok paraszt--
A tömeg ellened szól,
Szavad lassan nevel:-
"Mért oldoz ő fel minket,
Ó Nílus, mit felelsz?"

Vedd a fehérek terhét--
Ez görnyeszt igazán--
Ne kiálts, hogy Szabadság,
Titkold a fáradást;
Mert bármi hang, mit ejtesz,
Hagyj nyomot bármilyet,
A komor nép megméret
Téged s istenedet.

Vedd a fehérek terhét--
A gyermek-lét kora,
Az ifjú-zöld babérág
S könnyen jött dics oda.
Megítél most a kortárs:
Az évek zord, kemény,
Drágán vett bölcsessége
Érlelt-e férfivé?

Ha bárkinek bármilyen javaslata van, valamit félreértettem vagy nem jó, ne habozzon szólni.

Itt ülök a Sóházban, a fantasztikus számítógépes módszertan óra előtt. Előttem meg két egymásba feledkezett, hormonálisan túlfűtött egyetemista lassan vetkőzni kezd, annyira szeretik egymást... Végül is, ebédszünet van...

Ami a megtörvét illeti - nagyon erős a gyanúm, hogy a jobb kislábujjam eltörött. Eme gondolatomban az ügyeleten ügyelő doktornéni is megerősített, akit hajnali ötkor hívtam fel, hogy irgalmatlanul fáj a lábam.

Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az éjszaka közepén felébredek, hogy jaj de fáj a lábujjam, biztos álmomban belerúgtam valamibe és eltört. Valójában az estét Ancsinál töltöttem, mert megbeszéltük, hogy tandemezni fogunk, hol angolul, hol olaszul nézünk filmet és aztán beszélgetünk róla az adott nyelven. Az esemény előtt éppen vacsoráztunk Ancsi lengyel lakótársaival, amikor az egyébként is nyikorgó szék egy harsány reccsenéssel összecsuklott alattam és én hanyatt vágódtam. Annyira meglepődtem, hogy csak nevetni tudtam (megfelelő belépő két vadidegen előtt), és miután megállapítottam, hogy mindenem körülbelül ott van, ahol volt, folytattuk a vacsorát. Csak pár óra múlva, mikor levettem a zoknim, vettem észre, hogy a lábujjam meglehetősen véraláfutásos és jóval nagyobb, mint volt...

No de elég a hősi halál ecseteléséből. Fizikálisan legalábbis. A mentális halál sokkal kínzóbb. Elkezdődtek ugyanis az órák a koliban, s egyre inkább félek a jövőtől. Azt hittem, hogy ó igen, végre lesz egy lazább félévem, erre bejön tegnap az első biztonságpolitikai óránkra egy fazon, hivatásos katonatiszt, irgalmatlan gyorsan és feszesen beszél, atomtámadás esetén se lehet öt percnél többet késni óráról, akkor akár be se gyere.

(Magyarázat: őt atomtámadás esetére is kiképezték, tehát biztosan megfelelően fogja tudni kezelni a helyzetet, és ha ő ott lesz, aki Gödről jár, akkor nekünk se lehet kifogásunk.)

Az élet a koliban egyébként még egész kellemes, ugyanis egyelőre még nem telepedett ránk a mérhetetlen tanulni- és olvasnivaló. Ez persze már csak rövid ideig lesz így, jövő héttől előreláthatóan elszabadul a pokol, a legjobb rész az lesz, amikor jövő szerdán a katonás katonai óráról kijövök este fél nyolckor, és nyolckor már el is kezdjük az aulában a Tangót. Persze kihívások nélkül mit is érne az élet...