Ma otthonról épp hazafelé mentem a koliba, Budáról Budára Pesten át. Mindenki láthatta, milyen végtelenül lelombozó, az üdeség árnyékát is elmosó eső csepergett, amikor felértem az aluljáróból a Ferenciek terén. A buszmegállóban egyszerre egy csodás jelenség vetődött elém. Inkább alacsony, mint magas lány, göndör, spánielszerű hajjal. De nem is ez az érdekes. A lány egyszerűen smaragdzöld volt. Zöld volt a csizmája, a szoknyája, a sálja és a sminkje is, a szeme színét nem láttam, de meg lennék lepve, ha nem a legsugárzóbb zöld lett volna ezzel a göndör, vörösesbarna hajkoronával. És a lány bőr aktatáskájához kötve egyetlen zöld lufi, békésen lengedezve a szélben. A lány ugyanarra nézett, mint mindenki más, aki látni akarja, jön-e a busz: az Astoria felé.
De a tekintete és az egész testtartása miatt úgy éreztem, sokkal de sokkal messzebb lát az Astoriánál, a Blaha Lujza térnél vagy akár Budapest határánál, és valami olyasminek az érkezését várja, amiről mi, többiek, nem is tudunk.
