Izolda

Szép vagyok és szépségem e balga világ fintora -

kit szeretek, arcomra vak és hangom nem hat rá soha.

Oly különös ez érzés, látom, mint betegszem lassan bele,

és borzalom, hogy mind e kíntól szemem csillogással tele.

Megszépített a szerelem, vagyok most feslő, lázas rózsa -

e gaz szépséggel mit tegyek? Legyek én Trisztán hírhozója?

Szóljak, hogy most már minden szó, mely égő ajkamat elhagyja,

csak azért van, hogy az ő futó pillantását fogva tartsa?

Hogy nem Márk az, kiért imámat újra mondom minden este -

Őt kívánom mindenestül, legyen enyém lelke - s teste.

Kellethetem magam és mégse kellek -

ördög vigye az átkozott szerelmet.

Még amit én érzek, az is ködös,

hogy lehetne az érzés kölcsönös?

Ó, adná Isten, lenne holmi szer,

melytől e két szív csak egymásért ver,

vagy gyűlöli egyik a másikat,

s a másik szív is utálatot ad.

Jaj, hogy lehet, hogy érte remegek,

rosszul vagyok, ha közelembe megy,

s még rosszabbul, ha itt hagy és bezár:

magány-kalickám félhomálya vár.

Én, szép Izolda, loptam szíveket,

és útközben az enyém elveszett.

Nem tudom pontosan, hogy mire vágyom,

egy gondolattal ringat el az álom,

s csak egyazon szép képpel ébredek:

hogy mellettem Trisztánom felnevet.

De hogy az este s reggel közti űr,

melyről beszédet illem el nem tűr,

hogy ez az űr majd mivel lesz tele,

el nem mondták, de vágyam fűt, gyere!

Lehet-e ez az égnek büntetése,

mely annyi éve oly keményen sújt:

megcsalva Márkot Trisztánnal szerelmem

meddőségbe rántott, vagy a dúlt

női lélek így, gyermek-szegetten

nem volt elég erős - tetézve bajt

így lettem Trisztán örök szívszerelme,

a meddő nő, kin nem látszik, ha csalt.

Trisztán

A szerelem sötétje rám borul -

a sötétséget szokni kell a szemnek,

idő kell hozzá, hogy az elzsongító

nagy felhőben a részletekre leljek.

Tapogatózva, kóvályogva kezdtem

szép Izoldámnak sok kecsét keresni,

mind újabbakba ütköző kezemmel

kezdtem mindinkább ámulatba esni.

Nem is sötétség, mely lassan puhul fel,

de fényességes nap vakít agyon,

harcoltam volna, Márk, erényt keresve,

de nem bírok már harcolni, - hagyom.

A vég

Osztályrésze volt rövid élet búja,

és láthattátok, nem kisebb a súly:

a sírba vitte egy asszony szerelme,

mert saját szíve nem őérte gyúl.