Tövis nélkül, kivéve azt, amelyiknek a tüskéi a mai közelharcban az én kezemben maradtak. Ma ugyanis Édesanyával metszőollót és fűrészt ragadtunk, hogy gatyába rázzuk a kertet. Be kell valljam, ilyen szempontból rémesen városi vagyok - a kert mint ilyen elméletben jóval közelebb áll hozzám, mint gyakorlatban. De a mai nap csodás volt. Az ember elkezdi nézegetni a rózsabokrot, meg a loncot, meg a diófát. Hát igen, ezek bizony elkanászodtak. És akkor belevág. És akkor rájön, hogy milyen hihetetlen mélységei vannak egy rózsabokornak. És felveszi a kesztyűt.
A hadművelet után a kezem olyan, mintha vadmacskákkal pirospacsiztam volna, a pólómból pedig egy kisebb terráriumnyi mohát, levelet, ágacskát meg ilyesmiket lehetett kirázni. De elmondhatom, hogy ez jó mulatság, férfimunka volt.
Egyébként a napok roppant kellemesen telnek. A néptelen Balatonban úszkálok - érthetetlen, hogy a huszonkét fokos víz, hasonló hőmérsékletű levegővel, miért tart bárkit is távol. Társaim csak a szörfösök, akikkel igazán mókás beszélgetéseket szoktam folytatni. Például csak kettőt hoznék fel. Úszom szépen, békésen, senkit nem zavarva. Egyszer csak kiáltást hallok.
Srác: Vigyázz, vigyázz!
És száguld egyenesen felém a szörffel. Megfélemlítő, jeges szél csap az arcomba.
Anna: Merről jössz?
Kicsit kíváncsi voltam, hogy melyik irányból szeretne megkerülni.
Srác (kétségbeesett, merev arccal, bizonytalan hangon): Nem tudom!
Anna erre nem szül semmit, hanem kezébe veszi az irányítást és a beszélgetés alatt vészesen közeledő szörf elől pár erőteljes csapással kitér.
A fenti fiatalembernél több felkészültséggel rendelkezett a mai szörfös illető. Mintha ő jobban uralta volna a járművét. Mindenesetre nagyobb önbizalommal.
Fazon: Heló szia, figyelj, arra ne ússzál, jó? Mert akkor lehet, hogy rád dől a vitorla...
Erre mit mond az ember? Én legalább a vízben pontosan tudom, hogy merre megyek. Szárazon persze kicsit más a helyzet...
