mindenmash

Volt egyszer egy legény. Ez a legény a hegyen élt, egy tiszta vizű tó mellett, és birkákat tartott. Amikor hideg volt télen, lehúzódott az állatokkal a völgybe, nyáron meg újra felterelte őket a tó mellé. Gondolhatná persze bárki, hogy egyes-egyedül biztosan unatkozhatott a legény, hiszen hónapszámra nem szólt senkihez, csak a birkáihoz, akik ugyan szívesen válaszoltak, de a legény a bégetésüket nem értette. Tudott viszont a legény olyat, amit kerek e világon senki más, s ezért soha nem unatkozott: épp ebben a hegyi tóban fürdött meg ugyanis minden reggel és este a nap, s a legény vele beszélgetett pirkadatkor és alkonyatkor.

A nap szívesen vette a legény társaságát, hiszen ő is egész nap egyedül szelte az eget, s annyi mindent látott, tapasztalt, hogy még örült is, hogy van kinek mesélnie. A tó tükrébe csillogtatta, amit mondani szeretett volna, s a legény csak nézte-nézte, hol sírt, hol nevetett, mikor látta, hogy a föld messzi tájain mi mindent csinálnak az emberek. Néha vágyódott, hogy ő is lemenne közéjük, de szerette a hegyet, a nyáját, a tavat, és hiányzott volna neki a nap, így hát maradt.

Egyszer azonban, mikor a nap este az arcát mosta a tó tükrében, s belecsillámoltatta, ami aznap történt a földön, s a legény odapillantott, szinte megállt a szíve verése.

Hogy mitől, az talán holnap kiderül, talán nem.

A könyvek ma nem a végtelen tudás lehetőségét csillantják fel, hanem rátelepszenek a mellkasomra és lassan összenyomnak.