A mai napot könyékig gyümölcsben töltöttem. Reggel felkeltünk és Édesanyával megállapítottuk, hogy a hűvös balatonparti napot csakis a töménytelen füge és alma szisztematikus feldolgozásával érdemes tölteni. És mivel közeledik a színjátszós tábor, ahova nagy számban érkeznek majd a feneketlen gyomrú ifjú urak, akiknek majdnem mindegy, hogy mivel töltik a feneketlen gyomrukat, úgy gondoltuk, hogy akkor mi most befőzünk.
A füge persze olyan jószág, hogy frissen nagyszerű, főzve meg fura, ezért elkezdtünk dolgokat belekeverni. Például almát. Sokat. És akkor már főztünk almalekvárt is. És aztán kevertünk bele egy kis barackot. De szerintem, bármit mond is Édesanya, felesleges azt várnunk hat kiló fügétől, hogy ne legyen olyan íze, mint hat kiló fügének... Mindenesetre a tegnapi rózsairtás nyomán összekarcolt kezem, ha szája van, sikolt a jó kis savanyú gyümölcslétől. De így némán szenvedett. Aztán meg egy órára bedugtam a fagyos Balatonba, ami olyannyira fagyos volt, hogy ma még az egyébként vállalkozó szellemű szörfös barátaim is távol maradtak és ma senki nem akart elütni... Viszont a vízi mentő lány kicsit aggódva kérdezte meg, mikor kijöttem, hogy nem túl hideg-e a víz... De megmondtam neki, hogy ne aggódjon, a levegő még sokkal hidegebb.
Ja, és a legviccesebb: kijövök a vízből és a füvön ott ül öt fiatal, három srác és két lány, mindannyiuk fején fehér nyuszifüles hajráf.
Biztos a Nyuszifül Titkos Társaság tagjai.
