Az bizony nem egy nagy óceán, hanem az a sáros, cuppanós, kellően mély pocsolya, amibe ha belelépsz, a lé a cipőd peremén át bejut a lábadhoz, és ha abban a szerencsében részesülsz, hogy a továbblépés megkísérlése során nem vagy kénytelen elbúcsúzni a lábbelitől, akkor is szükségszerűen magaddal viszed a sár és szmötyi egy részét.
Hogy ezzel szemben mi az öröm (mert a fenti, saját metaforába egyértelműen nem illik bele a törékeny óceánmélyi gyöngy), az most éppen nem ugrik be, nyilván a nagy cuppogás akadályoz a gondolkodásban...
Hiába, a nyár elmúlt, és az elmúlt három évben még arról a kielégítő elvágólagosságról is le kell mondanom, hogy szeptember elsején elkezdődik az iskola. Csak ez a felemás egyetemi ügyintézősdi lóg az ember feje felett, holmi szakdolgozatok és kínos emailek réme. Holnaptól kolis bevonótábor, egyelőre pihentetem a jófejizmaim, sejtem, hogy vasárnapra csudanagy izomlázuk lesz. (Mit kell ilyenkor csinálni? Vigyek magammal kalciumot?) A szobámban most már körülbelül elpakoltam a sok otthonról hazaköltözés nyomait, a szigligeti cuccok eltűntek, már csak egy tavalyi kolis táska árválkodik a szekrény mellett, de egyszerűen nincs erőm kipakolni a Gellért-hegyen töltött évem relikviáit.
Még két óra, amíg a mosógép végez, és ha nem várom meg, hogy kiteregessek, akkor sajna, holnap ruha nélkül maradok.
