A mai teljesen átlagos nap körülbelül fél kettőkor teljesen átlagon felülivé változott. Egy tökéletesen közömbös számítógépes módszertan óra történt velem reggel, igazán felejthető. Utána találkoztam Lucával a Blahán, ami az első lépés volt a délutáni katarzis felé. Leültünk a Károlyi-kertben, megbeszélni az ügyes (és ügyetlen) bajos dolgainkat, utána pedig gyorsan ettünk valamit egy egészen vicces kis beülős helyen, ami a maga kedves fröccsöntött valójában, fényes felületeivel és olasz pizzájával tökéletesen megfelelt a napsütötte huszonkét foknak és nekünk is.
És ez után kezdődött a nagy kaland.
Ma volt ugyanis a napja, hogy egy divattervező ismerősünkhöz elmegyek, aki divattervez nekem egy ruhát, melyet majd nyáron fogok viselni, amikor rendhagyóan szépnek kell lenni a rendhagyóan előkelő emberek között. Őszintén szólva nem kis gombóccal a torkomban és görccsel a gyomromban csöngettem be a kapun, Luca nélkül biztos elszaladok, de végül felértünk a bérház első emeletére, sőt a lakásból kialakított stúdióba is bejutottunk. Ott volt időnk magunkhoz térni és igazodni a környezethez: a balkonról a Váci utca látszik, a templommal, a nyitott ablakon beszűrődik az utcai zenész, Quimbi szól, a terem csupa tükör, keretes, kerettelen, régi aranyozott, kicsi, nagy, több szárnyú... És ruhák mindenütt. Némelyik elment volna naplementei bárányfelhőnek is a sok tüllel és fodorral, volt, amire, ha már ránéztél is, libbent... Lucával kissé megilletődve üldögéltünk, amikor belépett Ani, és kezdetét vette a számomra nem kicsit kínos kérdezősködés: mit szeretnék, milyen szín, anyag, szabás, forma... Egyre inkább tudatosodott bennem, mennyire nem nevezhető öltözködésnek az, amikor reggel felveszek egy nadrágot és egy pólót.
És érdekes módon mégis: minden jó, ha a vége jó. A ruhák attól nagyszerűek, hogy nem csak beszélni lehet róluk, hanem fel is lehet őket próbálni. És ilyenkor magukért beszélnek. Az egyetlen fura dolog az volt, hogy bugyiban és melltartóban szaladgáltunk a templom homlokzata előtt, a turisták feje fölött. Szerencsére felfelé nem nagyon nézelődtek.
A szakértelem és a tehetség pedig mindenképpen rögtön látszott. Talán úgy tudnám ezt meghatározni, hogy az a képesség van meg Aniban és még pár emberben, akikkel mostanában találkoztam, hogy meglehetősen gátlásos és a mindennapi életben visszafogott emberekkel megláttassa a saját szép oldalukat.
És most már bevallhatom: megtaláltam álmaim ruháját. Ami annál is döbbenetesebb, hogy nem hittem volna, hogy az én életvilágomban ez a kategória egyáltalán létezhet.