mindenmash

A vonaton Kolozsvárra alig vagyunk,

A vonaton Kolozsvárra alig vagyok.

Porps az ablak és kopasz a domb,

Még tavalyi a fény, de már januárt írunk.

Úgy érzem magam, mint egy kutya, amelyik saját magát idomítja, hogy üljön, ráadásul anélkül, hogy a végén csontot adnék. Azért persze a végén majd lehet, hogy megveregetem a fejem, de csak ha jól viselkedtem, egészen végig.

Mint antik bútorban a szú,
utat vágott bennem a bú.
Tekergett meg egy keveset
mielőtt elhelyezkedett:
porított reményből van a fészke,
ül és már lusta rágni, végre
elérte ezt a biztos pontot:
a kilakoltatásról lemondok...

A decemberi félhideg már elfáradt és

nem fagyasztja rendesen a kezeket...

A magány elfér a kisujjam begyén,
Egymással nézünk farkasszemet
Na ki pislog hamarabb, ő vagy én?
Mert azt tudjuk: nevetni nem lehet.

A mai délutánon egy kis semmittevést iktattam be órák és bevásárlás után: találomra benyitottam egy gyerekkönyvesboltba. Nagyon kedves néni, gyönyörű könyvek, játékok, képeslapok. De most nem is ez a lényeg. Képzeljétek magatok elé a szőke, negyvenes éveiben járó hölgyet, aki a telefoncsörgésre felkapja a kagylót és csengő hangon beleszól:

"Halló, két egér!"

Mindenkinek szívből ajánlom a boltot.

a vásárcsarnok tetejéről

fényt dobok a fővám téri

megdizájnolt szökőkútba

hadd örüljön mindenféle

egyemista hajléktalan

és turista

És véget ért a színjátszó. Először a Vereses, ami a hétvégéből összesen tizenhárom órát vett el, aztán a kolis, ami csak három és fél órát a vasárnap estéből. Úgy kiszínjátszottam magam, hogy most aztán csak győzzek radírozni.

No alvás és sajnos nem no para, a halántékom közötti tér nem elég tág a belenyomott anyag elraktározáshoz, mintha vállszélességű fejre lenne szükségem. De érzem, hogy februárban nagyokat fogok aludni, mint a medvék. Addig meg csak brummogok.

Mindig van egy első, az ember igyekezzen az életét úgy intézni, hogy új impulzusokat gyűjtsön. Én például több, mint két éves corvinusos létem óta először ezen a héten vettem igénybe a menza szolgáltatásait. Meg kell mondjam, nagy megelégedésemre szolgált, hogy meleg étel jutott a gyomromba, az pedig kifejezetten lenyűgözött, hogy a tálcát futószalagra kellett tenni és magától elevezett a végtelenbe a maradék.

Na de ami ma történt velem, az annyira mókás volt, hogy Szabó Magda egyébként kitűnő társasága egyszerre kevésnek tűnt - sajnos mindig csak ő mesél és nem nagyon hallgatja meg, hogy velem mi a helyzet. Menüt kértem, paradicsomleves és rizseshús. Mondom, rég ettem már menzán, és rögtön láttam, hogy igen, a paradicsomlevesben még mindig több a víz a szükségesnél. Már épp lemondóan a második kanál forró levet csorgattam volna a torkomon, mikor egyszerre megállt a kezemben a kanál - a léből ugyanis egy gyökjel meredt rám. Nem hittem a szememnek. A Corvinuson matematikai jeleket főznek a levesbe. Óvatosan körbenéztem, hogy vajon mások levese is ilyen furcsa leves, vagy csak nekem adagoltak egy kis tudást puszta jó szándékból - kacsintott is a bácsi, amikor odatolta elém a tányért, - de nem, mindenki higgadtan kanalazott.

Utólag persze, mikor kiderült, hogy a gyökjel csak egy nagyon szétfőtt "A" betű, a többi pedig elkínzott és megnyomorított képzeletem szüleménye, akkor alapvetően megnyugodtam. Egyrészt, mert a híresztelésekkel ellentétben a jelek szerint mégiscsak gyártanak még betűtésztát, másrészt, mert eszerint ennyire elvetemült emberek, akik gyökjelet főznek a levesbe, még nem jutottak főzőpozícióba.

A paradicsomleveshez mérten a rizses hús sokkal kevesebb izgalmat tartogatott - a biztonság kedvéért még húst se igen raktak bele, nehogy valaki sokkot kapjon.

Volt egyszer egy legény. Ez a legény a hegyen élt, egy tiszta vizű tó mellett, és birkákat tartott. Amikor hideg volt télen, lehúzódott az állatokkal a völgybe, nyáron meg újra felterelte őket a tó mellé. Gondolhatná persze bárki, hogy egyes-egyedül biztosan unatkozhatott a legény, hiszen hónapszámra nem szólt senkihez, csak a birkáihoz, akik ugyan szívesen válaszoltak, de a legény a bégetésüket nem értette. Tudott viszont a legény olyat, amit kerek e világon senki más, s ezért soha nem unatkozott: épp ebben a hegyi tóban fürdött meg ugyanis minden reggel és este a nap, s a legény vele beszélgetett pirkadatkor és alkonyatkor.

A nap szívesen vette a legény társaságát, hiszen ő is egész nap egyedül szelte az eget, s annyi mindent látott, tapasztalt, hogy még örült is, hogy van kinek mesélnie. A tó tükrébe csillogtatta, amit mondani szeretett volna, s a legény csak nézte-nézte, hol sírt, hol nevetett, mikor látta, hogy a föld messzi tájain mi mindent csinálnak az emberek. Néha vágyódott, hogy ő is lemenne közéjük, de szerette a hegyet, a nyáját, a tavat, és hiányzott volna neki a nap, így hát maradt.

Egyszer azonban, mikor a nap este az arcát mosta a tó tükrében, s belecsillámoltatta, ami aznap történt a földön, s a legény odapillantott, szinte megállt a szíve verése.

Hogy mitől, az talán holnap kiderül, talán nem.

A könyvek ma nem a végtelen tudás lehetőségét csillantják fel, hanem rátelepszenek a mellkasomra és lassan összenyomnak.

De a semmi közepén ülne a szívem, ha lenne ott hova leülni.

Úgyhogy most leginkább annyit tudok mondani, hogy Luca cipője olyan volt ma, mintha Réber László rajzolta volna.

Jérémy Clapin: Skhizein

https://www.youtube.com/watch?v=qxoO3F6N81U

Beköltözés a koliba, és jó.

Ma éjjel körülbelül négy órát aludtam. És ez azért volt, mert nem voltam egyedül.

Az a négy óra is erősen terhelt volt, azt álmodtam, hogy a szobatársaimmal összevesztem, mert horkolok (NEM horkolok!). Beköltözés előtti stressz. A többi álmom meg aztán végképp nem klaviatúrának való.

Szóval nem lehetett aludni. Ugyanis ellentétben az őszi legyekkel, az őszi szúnyogok virgoncabbak, mint a hagyományosak. Mindjárt elalszom, mindjárt elalszom, zümm, csap. Mindjárt elalszom, mindjárt elalszom, zümm, fejbe vágom magam. Dühösen felkapcsolom a lámpát, most elkaplak, te kis szörnyeteg, erre naná, hogy eltűnik. Ez így megy a végtelenségig. Végül leszedem a kis görcsöt, nem zavar, hogy a tenyeremen hosszan kenődik filigrán alakja. Elégedetten befordulok a fal felé, már elég hűvös van éjszaka, hogy ne legyen melegem, ha jól beburkolózom a paplanba. Alvás.

És akkor megint ZÜMM. Amikor úgy érzed, elkeseredésedben megroggyan feletted a gipszkarton tetőszerkezet. Csapnál, de mellémegy. Felkapcsolod a villanyt, de addigra meglép a kis ravasz. Egyébként biztos a barátnőjét akarja megbosszulni, értem én. És szívesen odanyújtanám a karom, hogyne, szívj ki egy adagot és hagyjál engem békén - de ez a szárnyas fenevad nem a megalkuvó fajtából való. (Most jut eszembe, hogy a csípős szúnyogok mind nőstények. Eszerint egy nagyon szoros barátságról lehetett szó? Vagy többről is?)

Hosszas küzdelem után fél háromkor sikerül újabb szúnyoggázolást elkövetnem. És már csak az álmok maradnak.

Miért van az, hogy ugyanannak az almának más íze van nyáron, mint ősszel?

És mit keresnek a hangyák a szobámban, amikor itt egyáltalán semmi de semmi ehető nincs?

Kész szerencse, hogy legalább a gesztenyefák vették az adást és szeptember első napján engedelmesen vörösbarnába fordultak, különben azt mondhatnám, hogy összezavarodott a világ.

Borús az ég és legalább ilyen zene jár hozzá:

http://liszteslada.blog.hu/2011/09/08/stunt_poetry#axzz1XMOyYfIT?utm_medium=link&utm_campaign=bloghu_cimlap&utm_source=szerkesztett

Ma éjjel azt álmodtam, hogy a londoni félig főnökömmel, Andreával vagyunk valahol, olyan volt, mint egy templom, amit kórházzá alakítottak át, nagyon rossz idő volt, esett, és nekünk menekülni kellett. Úgy emlékszem, koszos is voltam. És akkor a menekülés terepe hirtelen áttevődött egy fára, és nagyon kellett volna sietni, de egyszerűen csak csüngtem egy ágon és láttam, hogy képtelenség lejutni róla, és hogy mindenki más egy másik ágon van, ahonnan le lehet mászni, csak erről nem lehet. És ott voltam rengeteg ideig, egészen reggel fél kilencig, amikor is csörgött a telefonom...

Ilyenkor mire gondol az ember? Vajon mi elől szeretnék elmenekülni, ahonnan egészen őszintén csak zuhanni lehet? Hmmm...

Egyébként a nap kedves volt és szép, filmet néztem és meg kell mondjam, James Dean, szerelmes vagyok beléd. A rejtélyes fiú, akinek valami nagy fájdalma van, de nem beszél róla, és mindenki meg akarja vigasztalni. Persze csak Natalie Woodnak sikerülhet. Az is egészen vicces volt, hogy miután véget ért a film, mondtam Édesanyának, mennyire hasonlít Dean Brad Pittre, mire ő mondta, hogy igen, csak a foga más, mire nekem be kellett vallanom, hogy ezt nem tudom megítélni, ugyanis Dean egyáltalában nem mosolygott a Rebel Without a Cause című alkotásban.

Ami még történt ma: nem tévedtem, akut fenékfájás, még egy óra biciklizéssel súlyosbítva. Találkozás a Margit-szigeten Petivel, ezért teljesen megérte mondjuk. Vasalás rádióra. Ügyintéző emailek tömege. Ja, és a kolitól megkaptam az első megbízást: meséljem el vicces-kedvesen a koli blogján, milyen volt az összerázó. Legalább megvan már az alapanyag...

Ó, és még egy dolgot üzennék a kék-fehér fölsős, sárga bringás fazonnak: azzal, hogy megelőzöl egy kamiont és nem hagyod kikanyarodni nagy sietségedben, nem nagyon jutsz előbbre, ugyanis amíg lelassítasz és kiliheged magad, hogy nem ütött el a kamion, úgyis utolérlek.

Megvolt az ősz első oda-vissza biciklizése a városba, holnapra tapasztalatból beírok magamnak a naptárba egy kiadós fenékfájást... Órarendet összeállítani pedig, mondjuk ki, lehetetlen - és csak az az egy nyugtat meg, hogy ha mind tudnánk időutazni és egyszerre lenni több helyen, attól biztosan nem válna egyszerűbbé a szervezés.

Nem is tudom... Három dimenziós naptár?

Okos volt az, aki a hét napos hetet kitalálta, mert komolyan, ha egy nappal is hosszabb lenne a hét, már nem emlékeznék az elejére, amikor a végén próbálom rendszerezni, hogy mi is történt. Előző vasárnap még Szigliget, tábor, szervezés, bonyodalom, utána hazautazás, rendrakás, családozás, végül megint elutazás, kolis bolondozás a világvégi kis faluban... Majd megint haza, megint pakolás, megint szervezés és bonyodalom. És még el sem kezdődött a tanév, akkor jön majd a haddelhadd.

A kolis összerázás egyébként kiválóan sikerült. Amennyire erőtlen volt bennem az utazhatnék, elég volt megpillantanom a Puskás Ferenc Stadion impozáns épületét és a környező borzasztóan biztató tájat, rögtön éreztem, hogy innen minél hamarabb tovább kell menni. A pályaudvaron már gyülekeztek a kedves kolis arcok, néhányukról a legmaradandóbb élményem még a nyári tábori összerázódásból volt, egy pillanatra össze is szorult a torkom... De aztán a buszút már kiváló hangulatban telt, test testnek nyomult, mintha a fél világ Sámsonházára szeretett volna utazni péntek délben.

Sámsonházában az is nagyon jó, hogy a buszmegállótól a tűző napon lehet még sétálni háromnegyed órát a faluig. Ezt meg is tettük, ki helyes gurulós bőrönddel, ki túrazsákkal. Legalábbis ezek voltunk mi, újonnan felvettek. A rutinosabb versenyzők egy kishátizsákkal beérték, és valljuk be, nekik volt igazuk - túlpakoltuk magunkat.

Sámsonházán a falu élete a kocsma köré szerveződik, és ez nem csak azért van, mert a kisboltba csak a kocsmán keresztül lehet eljutni. A fogadtatás annyira szíves, hogy alig lehet szabadulni a kicsi, ámde felettébb füstös helyiségből. Laci, a kocsma egyik törzsvendége azonnal egy bizonyos Bendegúzt kért számon rajtunk, aki elvileg tavaly is itt volt velünk és még a telefonszámát is megadta. Bendegúz híján inkább odébbálltunk és elfoglaltuk a szállást. Ismerkedős játékok, városnéző túra (természetesen emeletes busz nélkül), várromkeresés a susnyásban, végül vacsora és mulatozás. Viszont, mivel falun szeretik a csendet, tízkor már takarodót fújt Gyuri, a bolt- és kocsmatulajdonos, mi pedig beadtuk a derekunk, már csak a másnapi kirándulás fényében is.

Hollókő akart lenni a kirándulás célja, és végül lett is, de a tervezett két órás érkezés helyett négy órás érkezéssel. A két óra ráadás során volt alkalom napszúrást kapni, kiszomjazni, bozótban gázolni, darázscsípetni, csalánpakolást eszközölni és számtalan egyéb szabadidős tevékenységet végezni. Elég hamar szétvált egymástól a gyaloglók és a sétálók csoportja - nekem jól esett megnyújtani a lépéseket és gyorsan felkaptatni a mindenféle dombokra, azzal a pár emberrel, aki erre kapható volt még, a többen pedig inkább a kényelmes sétát választották; így juthatott nekünk a dicsőség, hogy hivatalosan is kimondjuk: eltévedtünk. A tanakodás és térképnézés talán nem hozott volna sokat a konyhára, szerencse, hogy barátom, a nagyon okos telefon kedves volt és megosztotta velünk, amit tudott, így pedig már játszi könnyű volt megtalálni a kék jelzést.

A szervezők közül többen tartottak tőle, hogy a kirándulás, a Hollókőn elfogyasztott kiváló, kései ebéd, valamint az andalító buszút haza, megkoronázva egy-két fröccsel majd csírájában elfojtja az esti bulit, de végül Szintiboy vonzereje nagyobb volt a fáradtságnál, különösen egy egészen frissítő zuhany után. (A női zuhany olyan extrákkal is bírt, hogy a cső tövétől is spriccelt ki a kellemesen jéghideg víz - hiszen mind tudjuk, hogy a meleg víz ártalmas a pórusainknak.)

Szintiboy egyébként két faluval oddébról érkezett közénk, külön azért, hogy mulatós, ámde legalább élő zenét biztosítson a helybelieknek és nekünk.

Az esti buli végül minden képzeletet felülmúlt. Utólag nézegetve a képeket sokszor feltűnik a kirándulásról trófeaként az egyik mezőről összeszedett VIGYÁZAT VESZÉLYES BIKÁK! tábla, rengeteg a mosolygó arc... Én pedig életemben először ültem traktor mögé köthető szekérszerűségben, úgyse használta éppen senki rajtunk kívül.

Másnap délelőtt a friss és üde csapat utoljára tette meg a (bekötő) utat, végső, kulturális bevitelképpen megtekintettük az út mellett felépített sztuppát, és aztán utánunk az özönvíz, irány Budapest!

Most pedig az utolsó, hivatalosan már őszi, de tartalmában inkább nyári napok telnek, és szervezek, és borzadok.

Az bizony nem egy nagy óceán, hanem az a sáros, cuppanós, kellően mély pocsolya, amibe ha belelépsz, a lé a cipőd peremén át bejut a lábadhoz, és ha abban a szerencsében részesülsz, hogy a továbblépés megkísérlése során nem vagy kénytelen elbúcsúzni a lábbelitől, akkor is szükségszerűen magaddal viszed a sár és szmötyi egy részét.

Hogy ezzel szemben mi az öröm (mert a fenti, saját metaforába egyértelműen nem illik bele a törékeny óceánmélyi gyöngy), az most éppen nem ugrik be, nyilván a nagy cuppogás akadályoz a gondolkodásban...

Hiába, a nyár elmúlt, és az elmúlt három évben még arról a kielégítő elvágólagosságról is le kell mondanom, hogy szeptember elsején elkezdődik az iskola. Csak ez a felemás egyetemi ügyintézősdi lóg az ember feje felett, holmi szakdolgozatok és kínos emailek réme. Holnaptól kolis bevonótábor, egyelőre pihentetem a jófejizmaim, sejtem, hogy vasárnapra csudanagy izomlázuk lesz. (Mit kell ilyenkor csinálni? Vigyek magammal kalciumot?) A szobámban most már körülbelül elpakoltam a sok otthonról hazaköltözés nyomait, a szigligeti cuccok eltűntek, már csak egy tavalyi kolis táska árválkodik a szekrény mellett, de egyszerűen nincs erőm kipakolni a Gellért-hegyen töltött évem relikviáit.

Még két óra, amíg a mosógép végez, és ha nem várom meg, hogy kiteregessek, akkor sajna, holnap ruha nélkül maradok.

Telik a hold - lassacskán telehordjuk,

beletöltjük minden bánatunk és gondunk -

dagad, dagad, s nem értem, miért nem nyugszunk bele:

ott a sok kráter: kifolyik a holdból, mit beletöltünk -

életünk veleje.

Szemtelenül kacsint be a holdfény itt az ablakon

miközben a szívemről a felesleget vakarom.

Persze fordítva kéne lennie:

az ablakot vakarom én

a szívembe meg más kacsinthatna be.

A mai napot könyékig gyümölcsben töltöttem. Reggel felkeltünk és Édesanyával megállapítottuk, hogy a hűvös balatonparti napot csakis a töménytelen füge és alma szisztematikus feldolgozásával érdemes tölteni. És mivel közeledik a színjátszós tábor, ahova nagy számban érkeznek majd a feneketlen gyomrú ifjú urak, akiknek majdnem mindegy, hogy mivel töltik a feneketlen gyomrukat, úgy gondoltuk, hogy akkor mi most befőzünk.

A füge persze olyan jószág, hogy frissen nagyszerű, főzve meg fura, ezért elkezdtünk dolgokat belekeverni. Például almát. Sokat. És akkor már főztünk almalekvárt is. És aztán kevertünk bele egy kis barackot. De szerintem, bármit mond is Édesanya, felesleges azt várnunk hat kiló fügétől, hogy ne legyen olyan íze, mint hat kiló fügének... Mindenesetre a tegnapi rózsairtás nyomán összekarcolt kezem, ha szája van, sikolt a jó kis savanyú gyümölcslétől. De így némán szenvedett. Aztán meg egy órára bedugtam a fagyos Balatonba, ami olyannyira fagyos volt, hogy ma még az egyébként vállalkozó szellemű szörfös barátaim is távol maradtak és ma senki nem akart elütni... Viszont a vízi mentő lány kicsit aggódva kérdezte meg, mikor kijöttem, hogy nem túl hideg-e a víz... De megmondtam neki, hogy ne aggódjon, a levegő még sokkal hidegebb.

Ja, és a legviccesebb: kijövök a vízből és a füvön ott ül öt fiatal, három srác és két lány, mindannyiuk fején fehér nyuszifüles hajráf.

Biztos a Nyuszifül Titkos Társaság tagjai.

Tövis nélkül, kivéve azt, amelyiknek a tüskéi a mai közelharcban az én kezemben maradtak. Ma ugyanis Édesanyával metszőollót és fűrészt ragadtunk, hogy gatyába rázzuk a kertet. Be kell valljam, ilyen szempontból rémesen városi vagyok - a kert mint ilyen elméletben jóval közelebb áll hozzám, mint gyakorlatban. De a mai nap csodás volt. Az ember elkezdi nézegetni a rózsabokrot, meg a loncot, meg a diófát. Hát igen, ezek bizony elkanászodtak. És akkor belevág. És akkor rájön, hogy milyen hihetetlen mélységei vannak egy rózsabokornak. És felveszi a kesztyűt.

A hadművelet után a kezem olyan, mintha vadmacskákkal pirospacsiztam volna, a pólómból pedig egy kisebb terráriumnyi mohát, levelet, ágacskát meg ilyesmiket lehetett kirázni. De elmondhatom, hogy ez jó mulatság, férfimunka volt.

Egyébként a napok roppant kellemesen telnek. A néptelen Balatonban úszkálok - érthetetlen, hogy a huszonkét fokos víz, hasonló hőmérsékletű levegővel, miért tart bárkit is távol. Társaim csak a szörfösök, akikkel igazán mókás beszélgetéseket szoktam folytatni. Például csak kettőt hoznék fel. Úszom szépen, békésen, senkit nem zavarva. Egyszer csak kiáltást hallok.

Srác: Vigyázz, vigyázz!

És száguld egyenesen felém a szörffel. Megfélemlítő, jeges szél csap az arcomba.

Anna: Merről jössz?

Kicsit kíváncsi voltam, hogy melyik irányból szeretne megkerülni.

Srác (kétségbeesett, merev arccal, bizonytalan hangon): Nem tudom!

Anna erre nem szül semmit, hanem kezébe veszi az irányítást és a beszélgetés alatt vészesen közeledő szörf elől pár erőteljes csapással kitér.

A fenti fiatalembernél több felkészültséggel rendelkezett a mai szörfös illető. Mintha ő jobban uralta volna a járművét. Mindenesetre nagyobb önbizalommal.

Fazon: Heló szia, figyelj, arra ne ússzál, jó? Mert akkor lehet, hogy rád dől a vitorla...

Erre mit mond az ember? Én legalább a vízben pontosan tudom, hogy merre megyek. Szárazon persze kicsit más a helyzet...

Szigliget. Öccsök. A napi ügymenet elég egyszerű: reggel felkelni, reggelizni valamilyen könyv mellett, a házban csönd. Le kell menni a boltba, ebédnek valóért, utána főzés, majd felébrednek a fiúk és ebéd. Ebéd utáni formátlan órák, alvás, mosogatás vagy olvasás. Délután, ha jó az idő, úszás. A világgal a kapcsolatot mobilinterneten keresztül tartjuk. Nem mintha a világ pár kivételtől eltekintve jelezte volna, hogy hiányunk feltűnt. A kivételt nagyrészt a szülők képezik. Este kötetlen szabadfoglalkozás, gyakran koncert, a Szigligeti Nyári Napok szervezői jóvoltából. Alkalmanként esti séta a várba, leülök, megvárom, amíg jönnek a csillagok, hazamegyek.

Tegnap mégis minden egy kicsit másként alakult. Reggel arra ébredtem, hogy alig látok, mert az egyik szemem begyulladt. A telefon feladta, nem akart a keszthelyi kórház honlapjával összeköttetésbe hozni, így egészen hiányos információk alapján indultam útnak. Érdekes, még mindig bizonyos varázzsal bír számomra a gondolat, hogy beülök az autóba és én vezetek, egyedül. Még akkor is, ha a fél szememre alig látok.

A rendelőben persze sokan vannak, mindenki izgatott és önérzetes - most már végképp ő jön, többet váratni igazán pofátlanság lenne. Ráérős péntek délelőtt. Én vittem magammal könyvet, ha a szék kényelmesebb lenne, semmi panaszom nem lenne. Ulickaja elvarázsol. A doktor néni, mikor bejövök, megvizsgál, felír mindenféle csöppeket, "csak amíg haza nem megy, hogy otthon sebészetileg eltávolítsák a gócot, addig érezze jól magát, fürödjön, pihenjen". Kedves néni, lehet, hogy jövő héten visszamegyek hozzá: végezze el ő a sebészeti beavatkozást.

Kifele jövet a gyógyszertárban még összefutok az előttem várakozó hölggyel, még a gyógyszertárosnak is jut valamennyi a litániából az orvostársadalmat és a várakozást illetően. Mielőtt visszaülnék a kocsiba, még bekukkantok a kórházzal szemben lévő minorita templomba - pont jó helyen, jó időben van. Meg én is. Talán inkább én: lássuk be, egy minorita templom nem túl gyakran változtatja a helyét.

Otthon nem kell főzni, maradt még előző napról, délután a doktornéni utasítása szerint nyugodtan fürdök, és utána nyugodtan fertőtlenítem a szemem. Este koncert a vártemplomban, zongora és ének, az énekesnőtől eltekintve minden remek volt, sajnos az ő személyisége és igen mély dekoltázsa a templomban kicsit furán vette ki magát. Utána felsétáltam a várba, az utolsó esti fényben, már kúszott be a köd a volt tengerfenékre, ilyenkor tud az ember a leginkább az edericsi hegy mögé sárkánygyíkokat képzelni. Leültem a várfokon, végiggondoltam a végiggondolni valókat - az ember mindig igyekszik az emlékeiben rendszert találni és megoldókulcsot, néha azzal áltatja magát, hogy ez a megoldókulcs létezik. A legalapvetőbb élményem az volt, hogy döbbenetesen rövid volt az elmúlt három év - egy csillagfeljövési idő alatt végig lehet gondolni.

Lefele menet durranást hallottam és zöldes fényt - tűzijáték, gondolom magamban, boldog születésnapot! Mennyivel jobb lenne, ha hullócsillag volna, akkor most kívánnék. De azért kívánok. Elvégre valakinek születésnapja van, nem? Ma derült ki, hogy a hullócsillagnál sokkal nyomósabb okom volt a kívánásra: meteor robbant Magyarország fölött, a zöldes fényt és a robbanást több helyen jelentették. Akkor most reménykedjek?

A rádió egyetemi pótfelvételire biztat. Lehet, hogy inkább lemegyek a strandra.

Nem az, hogy krumplipucolás közben megvágtam az ujjam. Nem is az, hogy egész nap esett és még este sem hagyta abba, miközben a Balaton nem is látszott a párától a háztól. És nem is az, hogy lassan Rubens-modellé avanzsálhatnék, ha Rubens még élne.

De az a pillanat nagyszerű volt, mikor zaklatott esti sétám során az esőben rájöttem, hogy a sötét folt, amire nem léptem rá, egy hatalmas varangyos béka volt.

Az augusztus, mint megtudtam, izgalmas hónapnak ígérkezik, felkavarodó érzelmekkel és a Mars meg a Jupiter ide-oda mászkálásával, aminek hatása alól a jelek szerint egyikünk sem fogja tudni kivonni magát. Most kell megtenni a dolgokat, melyekre már régen vágytunk, és akkor lehet, hogy egyedül és élvezni fogjuk őket.

Súlyos igazságok. Az augusztus számomra egyelőre körülbelül ugyanolyan, mint a július, remélem, nem fog ugyanolyan észrevétlenül kicsurogni az ujjaim közül.

Holnap hajnalban indulás a Balatonra. Magammal viszem Julien Sorelt, az elégedetlen, sértett és szeretetlen ifjú regényhőst, Ulickaját, akivel nagyon sok közös barátunk van, és végre-valahára Varró Danit, akit más ismerőseim fejből és nagyon kedvesen idéznek. Én is szeretnék verset tanulni, csak még nem találtam meg a megfelelő verset - milyen egyszerű volt, amikor még kiválasztották őket nekünk, határidőkkel együtt... Meg elterveztem, hogy franciázom, hát persze, hogy még azt sem tettem eddig, pláne nem rendszeresen. El kéne kezdenem bon jourral köszönni a tükörképemnek reggel, hátha.

Az élet inkább mégis egy Csehov-darab. Tervezik, hogy lemennek a Balatonra. Beszélnek róla. Eltervezik, hogy mit fognak csinálni. Az egyik elindulna, a másik pont most egy kicsit halasztaná. A másik elindulna, de meg kell várni, míg a harmadik hazaér a táborból. Aztán rossz az idő.

Ami közben csak múlik.