mindenmash

Hajnali séta

Valahonnan a lenti síkról még füstölnek az emberi szívek.

Mi már kioltottuk a magunkét,

kék tóba mártottuk, a kormot is lemostuk.

Lám, húszegypár évesek vagyunk s máris lehetünk

bűn nélkül pajkosak,

szállunk,

mint Isten lapdái a halavány csillagok közt.

A szekfűket itt nektárral locsolták.

Az utakat itt felhőkkel vattázták.

Amint megyünk, dúsillatú piros rózsákkal csiklandozzuk

az alvó angyalok arcát,

s íme ébredezik az egész mennyország.

- Jó reggelt, Leonardo da Vinci,

köszönjük,

hogy megfestetted a mosolyunkat!

A következőkben nem tudom, mikor és hol korábban elhangzott és leírt gondolataimnak esetlegesen ellenmondhatok - de nincs mit tenni, változik az is, hogy mily óriási horderejű (?) érzetek uralkodnak bennem, így ez talán elnézhető, hisz az óriási horderő általában kivetül a dolgok megítélésére.

Most éppen azt mondanám, hogy ez a nyár olyan, mint egy szívritmuszavar: még csak nem is a szabályos lüktetésnek megfelelően vannak hosszú és eseménytelen periódusok, aztán puff! a dobbanás, hanem teljesen összevissza, ami meggátolja azt, hogy az ember dobbanásonként előre fásultan megkapaszkodjon. (Élő példa: épp ezt a mondatot írtam, mikor jött a következő váratlan dobbanásnyi telefonhívás, ami a ténylegesen dobogó szívem ritmusát is megdobogósította, és csak így, teljesen figyelmeztetés nélkül.)

A követhetetlenség. Az ember egy hétig azt hiszi, ott felejtették valahol, majd elmegy valahova szinte véletlenül és hirtelen megtalálják. És megint és megint, a periódusok változnak, poshadt pocsolya-hangulatból átváltok vidámkiscserkész-hangulatba (nem mintha valaha is lettem volna vidám, vagy, ha már itt tartunk, szomorú kis- vagy nagyobb cserkész). Majd jön a hervadtlevél-periódus, a hűtőben megsárgult vaj, a teába fulladt ecetlégy, és akkor megint váratlanul egy üdítő nyári tavaszi esőben séta. Ez akkor is fárasztó, ha az ember nem beteg. Persze ha beteg, akkor csak még mélyebb a hervadtvirágcsokor-érzés és még kilátástalanabb.

A már több, mint egy hete - jóval több, de nem is számolom - elindult, előző bejegyzésemben jelzett projektemről pedig annyit: szépen halad és következetesen írogatom a naptáramba a legjobb mondatokat, teljesen őszintén, de vagy annyira jelentéktelenül csak nekem kedvesek, vagy annyira jelentékenyek, hogy valahogy sokkal személyesebbre sikerültek, mint gondoltam volna. Ezért egyelőre megtartom őket magamnak, és csak ha majd híres űrkutató, vízimolnár, oroszlánidomár vagy anyakirálynő leszek, olvashatja el mindenki, milyen érzékeny világban élt ez a híres-neves, de mégis emberi ember - én.

A múlt héten filmforgatáson vettem részt, melynek során számos tapasztalattal és élménnyel gazdagodtam. Iszonyú érdekes embereket ismertem meg, Misit, a rendezőt, aki forgatókönyvet és zenét ír, Danit, a fénytechnikust, aki mellette basszgitározik, Jangot, a nyolcéves kora óta Magyarországon élő, kicsit gyermeteg, de annál viccesebb kínai srácot, Domát, aki kamerázott és egyébként elsőrangúan szájharmonikázik és gitározik, valamint elmondhatatlan mennyiségű kabaréidézettel tudja feldobni a napod, Felixet és Danielt, a félig német, elmondhatatlanul bájos akcentusú fiúkat, Dani, mint egy bumfordi kiskutya, legszívesebben hazavittem volna, Mátét, a segédrendezőt és egyben gyakorló üzletembert (huszonnégy éves srácról beszélünk), Esztert, az angyalt játszó latin versenytáncos lányt, és a másik Esztert, aki sminkelt minket és a konyhájában művért kotyvasztott a filmhez, egyébként fotóművész. Izgalmas társaság, az első délutánon már úgy éreztem, mintha évek óta ismernénk egymást. Irgalmatlanul sokat nevettünk, közös buszozások és pizzázások színesítették a képet. A végtelenségig tudnám sorolni, mi minden történt és ki kicsoda: hihetetlen, hogy a semmi különöset nem mutató felszín mögött mindenki annyira érdekes ember... Velük találkozni már akkor is megérte, ha a film maga nem lesz olyan jó (Van rá esély...:D)

Viszont amiről írni akartam, az a fotós Eszter projektje. Egy évig minden nap készít egy fényképet valamiről, ami megfogja éppen aznap, és utána kiállítást rendez belőle. Ez az ötlet nagyon megtetszett: mennyire nagyszerű lehet visszanézni egy év távlatából, hogy milyen dolgok foglalkoztattak, varázsoltak el. Úgyhogy az az ötletem támadt, hogy én is valami hasonlóba fogok. Már korábban is hallottam arról a terápiás módszerről, hogy lefekvés előtt mondj el magadban öt jó dolgot, ami aznap történt veled. Na és az én tervem az, hogy minden nap az aznapi legjobb eseményt egy mondatban leírom és összegyűjtöm őket. Egy év múlva aztán leülök, és előttem lesz az év háromszázhatvanöt legjobb eseménye, a dolgok, amelyek a legboldogabbá tettek. Mert az ember úgyis elfelejt mindent.

Szóval ez a terv. Őszintén javaslom mindenkinek, hogy próbálja ki. És nagyon fontos, hogy ne olvassuk vissza a mondatokat - különben a hatás nem lesz olyan erős.

A projekt július tizenharmadikán vette kezdetét.

Talán akkor haldoklik egy blog, ha az írója újjá éled? Az utóbbi másfél hónap eléggé zsúfolt volt, ha nem is úgy értve, hogy nem volt egy szabad percem - a terpeszkedő, végtelen délutánok, melyek aztán hirtelen koppannak estébe, továbbra sem tűntek el az életemből. Talán inkább arról van szó, hogy túlságosan sokféle inger ért túlságosan sok helyről ahhoz, hogy le lehessen írni őket viszonylag röviden. Londonban az ottani high societybe való véletlen becsöppenésem volt térdet reszkettető, meg az a tudat, hogy megírtam egy színdarabot, melynek kritikáit továbbra is várom... Utána hazajöttem és a csobánkai gyerektáborban töltöttem remélhetőleg felejthetetlen, most mindenesetre annak tűnő napokat, bár nem maradhattam végig, mert mentem tovább kolis táborba. Káptalanfüred az elején egészen elriasztott, részben mert annyira fáradt voltam Csobánkától, hogy féltem, nem leszek képes a kívánt jófejségi szintet hozni, részben mert a hatszáz gyerek közül kiszabadulva úgy éreztem, dugig vagyok nevekkel és arcokkal és érzésekkel, amelyek mellé nem fér már egy ivós-bulizós hétvége. Hát befért, nem egészen megnyugtató módon, amellett, hogy nagyon jól éreztem magam és alig várom a szeptemberi beköltözést a Rádayba. A tervek csak úgy rajzanak a fejemben, ahogy az emberek az életemben, bármennyire is kevéssé meggyőző ez a kép. De most tényleg rajzanak.

A sziszes tábor után rögtön másnap ugyanis már mehettem filmet forgatni: ezen a héten Misivel, a magas, szőke leendő szociológussal forgatunk. Ha másért nem, ezért érdemes volt felvenni a Szociográfia és szociofotó kurzust, pedig igazán nem hittem volna, hogy az ottani emberek közül bárkivel bármikor még találkozni fogok (kivéve, ha jövőre megbuknék az államvizsgán és mehetnék vissza a balettbe ugrálni, hogy macskafogói fordulattal éljek). Ehhez képest Misi nyár végén jön Szigligetre, hogy Márk legyen a darabban.

A forgatás egyébként nagyon mókás, teljesen más, mint a színház, minden jelenet hússzor egymás után. Igazán nemzetközi a társaság Yanggal, a kínai fiúval, Daniellel és Felixxel, Misi félig német unokatesóival - az akcentusukba nem lehet nem beleszeretni. Eszter, a sminkes lány is nagyon kedves, csak nem szabad megijedni tőle, amikor azt mondja, hogy már hajnalban a vért főzte a filmhez. Nem úgy gondolja.

Azt hiszem, mostanában főleg váratlan, de inkább jó dolgok történnek velem, néhol kicsit összezavaróak. És a világ tele van nagyon de nagyon tehetséges emberekkel, csak ez elsőre nem nyilvánvaló.

Hétvégén megint irány Anglia, majd pedig egy hosszú-hosszú nyaralás következik Szigligeten, amikor terveim szerint makulátlanul csokibarnára sülök, elolvasok minden könyvet, ami már régóta vár rám, kijavítgatom a darabot és messzire köpködöm a dinnyemagokat.

Elnézést, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem - ennek oka hol a krónikus elfoglaltságban, hol pedig a krónikus dologtalanságban rejlik. Hazaértem Londonból, sajnálatos módon az ottani időjárást is magammal hozva. Az elmúlt egy hónap eredményeként még mindig felkapom a fejem, ha a Duna-parton valaki magyarul szólal meg - képzelhetjük, hogy ez elég gyakran előfordul. A járdán jobb helyett balra térek ki, de még nem ütköztem össze senkivel. Ó, igen, és írtam egy darabot. Készen van a Trisztán, mármint úgy körülbelül, kisebb javító munkálatok még várhatóak: körülbelül ott tartunk, mint amikor egy házat már csak ki kell festeni belülről és kész. Attól félek, ez lesz a legkevésbé szórakoztató rész, de ennek is meg kell lenni.

Igazából a mai az első olyan nap a nyárban, hogy nincs olyan, hogy valamit csinálni kell. Időnként azon kapom magam, hogy lázasan azon gondolkodom, ugyan mit is felejtettem el, mi a napi parancs, aztán rájövök, hogy nincs, nyugodtan olvashatok, vagy akár nem olvashatok, ha tetszik. És bár ez a helyzet csak estig tart és utána megint bele kell vágni a mindenféle strukturált tevékenységekbe, ez most végtelenül jól esik.

Mikor menj el:

1. Ha brit vagy, vagy ismersz sok britet.

2. Ha ugyan nem ismersz sok britet, vagy a sok brit számos ismerősét, de ismered a megfelelő embereket, akik be tudnak mutatni.

3. Ha olyan cipővel bírsz, amelyben a gondosan ápolt, de nagyon süppedős, hetek óta eső áztatta füvön tudsz járni. Nem (!) magassarkúban. Elsüllyedsz.

4. Ha az illendőségnek megfelelő ruhában (vagyis kabát és sapka nélkül) képes vagy nem fogvacogva mosolyogni és bólogatni, amikor az emberek beszélnek hozzád. Ha beszélnek hozzád.

5. Ha ellent tudsz állni az ellenállhatatlan nevetésnek, látva, hogy más, nálad magabiztosabb emberek hogy öltöznek paradicsommadárnak és sikítoznak a füvön, miközben te látod, mennyire abszurd a helyzet.

6. Ha nem zavar, hogy tartozéknak tartanak valaki mellett.

7. Ha megfelelően tájékozott vagy Ascot és Wimbledon eseményeit illetően. Különben gyengeelméjűnek néznek.

Ha a fentiek közül csak egy nem érvényes rád, jobb lett volna ki se tenned a lábad a lakásból.

A mai nap arra is megtanított, mennyire igaz barátaim, akik fél éves napszemüveges ámokfutásom alatt is szóba álltak velem, ugyanis egy hatalmas napszemüvegnek beszélni a világ egyik legrémesebb dolga.

Andrea a titkárságról azt mondaná, "Oh, dear God". And indeed. De vége, Édesapa pont a megfelelő pillanatban mentett meg az ijesztőbbnél ijesztőbb emberek köréből. Remélem, nem hoztam túl nagy szégyent senkire. Mindenesetre felavattam a Lucával vásárolt ruhám. (Nem, annyira nem éreztem magam bájosnak és nőiesnek. Legfőbb díszem a mulatságban az volt, azt hiszem, hogy az átlagéletkor felét, sőt inkább harmadát mondhattam magaménak. Valamint hogy az arcom, mint ahogy egy vadidegen coloradói nő figyelmeztetett rá, zavarba ejtően piros lesz egy pillanat alatt. Kedveskedésnek szánta egyébként a nő, ha jól értettem.)

A mai nap eredménye viszont, hogy megvan a darabból három jelenet. Vállveregetés. Lássuk, lesz-e belőle négy.

Izolda

Szép vagyok és szépségem e balga világ fintora -

kit szeretek, arcomra vak és hangom nem hat rá soha.

Oly különös ez érzés, látom, mint betegszem lassan bele,

és borzalom, hogy mind e kíntól szemem csillogással tele.

Megszépített a szerelem, vagyok most feslő, lázas rózsa -

e gaz szépséggel mit tegyek? Legyek én Trisztán hírhozója?

Szóljak, hogy most már minden szó, mely égő ajkamat elhagyja,

csak azért van, hogy az ő futó pillantását fogva tartsa?

Hogy nem Márk az, kiért imámat újra mondom minden este -

Őt kívánom mindenestül, legyen enyém lelke - s teste.

Kellethetem magam és mégse kellek -

ördög vigye az átkozott szerelmet.

Még amit én érzek, az is ködös,

hogy lehetne az érzés kölcsönös?

Ó, adná Isten, lenne holmi szer,

melytől e két szív csak egymásért ver,

vagy gyűlöli egyik a másikat,

s a másik szív is utálatot ad.

Jaj, hogy lehet, hogy érte remegek,

rosszul vagyok, ha közelembe megy,

s még rosszabbul, ha itt hagy és bezár:

magány-kalickám félhomálya vár.

Én, szép Izolda, loptam szíveket,

és útközben az enyém elveszett.

Nem tudom pontosan, hogy mire vágyom,

egy gondolattal ringat el az álom,

s csak egyazon szép képpel ébredek:

hogy mellettem Trisztánom felnevet.

De hogy az este s reggel közti űr,

melyről beszédet illem el nem tűr,

hogy ez az űr majd mivel lesz tele,

el nem mondták, de vágyam fűt, gyere!

Lehet-e ez az égnek büntetése,

mely annyi éve oly keményen sújt:

megcsalva Márkot Trisztánnal szerelmem

meddőségbe rántott, vagy a dúlt

női lélek így, gyermek-szegetten

nem volt elég erős - tetézve bajt

így lettem Trisztán örök szívszerelme,

a meddő nő, kin nem látszik, ha csalt.

Trisztán

A szerelem sötétje rám borul -

a sötétséget szokni kell a szemnek,

idő kell hozzá, hogy az elzsongító

nagy felhőben a részletekre leljek.

Tapogatózva, kóvályogva kezdtem

szép Izoldámnak sok kecsét keresni,

mind újabbakba ütköző kezemmel

kezdtem mindinkább ámulatba esni.

Nem is sötétség, mely lassan puhul fel,

de fényességes nap vakít agyon,

harcoltam volna, Márk, erényt keresve,

de nem bírok már harcolni, - hagyom.

A vég

Osztályrésze volt rövid élet búja,

és láthattátok, nem kisebb a súly:

a sírba vitte egy asszony szerelme,

mert saját szíve nem őérte gyúl.

Most kerültem vele először ismeretségbe, eddig láthatatlanul húzódott meg a konyha egy homályos szegletében. Azt hiszem, egész jóban leszünk, meghívtam egy italra (zöld színe volt és angolul írta rajta, hogy öblítő), és a beszélgetés végén, amibe egy kis fizikai kapcsolat is vegyült (megtekergettem a tekerőjét), megállapodtunk, hogy pontosan hat óra múlva felkel és kimossa a ruháim.

Meg tudom kérni a mosógépet, hogy időzítse magát és pont akkorra mosson ki, amikor felébredek.

Kár, hogy a szárítóba nem pakol át magától.

Remélem, jól olvastam a jeleket. Ha nem, legfeljebb az összes ruhánk összemegy. Viszont annyira engedékeny vagyok, hogy ha (amint Angliában mindent a másik irányba szokás) az ellenkező irányba centrifugál a gép, nem teszek panaszt.

A vizsgák után körülbelül hatvanöt órám maradt arra, hogy elbúcsúzzam Budapesttől, mielőtt megint nekivágok a világnak és egy időre londoni lakos válik belőlem. Az utolsó vizsgám szerda este volt, hangulatosnak is nevezhetném, ahogy este fél nyolckor kisétáltam az egyetem épületéből, leadva az utolsó könyvtári könyvet, beszívva a párás, eső utáni levegőt. Ancsihoz mentem, a biciklin kicsit megint megázva, mint az utóbbi napokban annyiszor. Ancsival körbe sétáltuk a Margit-szigetet, kivettünk egy filmet és ágyban vacsoráztunk filmnézés közben - ezek azok a pillanatok, amikor azt érzed, pont így kell huszonegy évesnek lenni. És bár nincs rá felhatalmazásom, azért bátorkodom azt mondani, talán még huszonhárom évesen sem olyan rossz az ilyesmi.

Ott is aludtam a Csanádyban, másnap pedig nem kellett korán kelni - végre. Nem mintha sikerült volna az előző évet kialudni, annál is inkább, mivel a film, amit néztünk, egy őrültekházába zárt lányról szólt és ez valahogy belopakodott az álmaimba. Mindenesetre felkeltünk, és egy idő után útnak eredtem. Lucával találkoztam, és közösen nekiveselkedtünk a ruhavásárlásnak. Ugyanis rájöttem, hogy a ruháim lassan elvásnak, leszakadnak rólam, és így mégsem lehet fontos emberek előtt mutatkozni, ami pedig néha szükségessé vált az utóbbi időben. Remek pár órát töltöttünk Lucával a Vörösmarty téren a H&M-ben, minden hülyeséget felpróbáltunk, és aztán én lepődtem meg a legjobban annak a két ruhának a láttán, amivel a boltból távoztam... Megebédeltünk a Vásárcsarnokban, elmeséltem a legutóbbi Trisztán-fejleményeket Lucának, utána pedig elváltunk és mentem tovább, a következő találkozómra. Mert hát hogy búcsúzzon el az ember Budapesttől, ha nem azáltal, hogy a számára fontos budapesti lakosokat veszi sorra? Évi és Linda a felhőszakadás elől Évivel szinte törzshelyünknek nevezhető étkezdében ült és várt. A napi nevetésterápia is megvolt, a galérián rögtönzött divatbemutatót tartottam a lányoknak a friss szerzeményeimből, ami annál is viccesebb volt, mert időnként elfelejtkeztünk róla, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek a galérián... Mikor Lindáék végeztek az evéssel, elbúcsúztunk, én elindultam haza, az út pedig tartott annyi ideig, hogy ronggyá ázzak, majd a menetszéltől félig meg is száradjak. Aquincumon a HÉV-nél letáboroztam, mert Zsófival megegyeztünk, hogy sétálunk egyet vagy valami. Várakozás közben, ó borzalom, még át is öltöztem a váró háta mögött, ennyit ért nálam a jelek szerint az úri nevelés - idén vetkőztem már színpadon, megállóban... Sic transit gloria mundi. A világ egyébként egészen közömbös, ilyet nyugodtan lehet csinálni észrevétlenül.

Zsófival is megbeszéltük, kivel mi van és merre tart az útja, nekem Angliába, Zsófinak a minőség-ellenőrzés bugyraiba. Miután tőle is elbúcsúztam, ismét biciklire ültem (nehogy kilométerhiányom legyen) és indultam vissza a városba találkozni Katával. Nagyi palacsintázója. Éjszakára már haza is ér az ember, csak azért, hogy másnap újrakezdje.

Pénteken ruhapróba a kertipartira, egyre valószínűbbnek látszik, hogy (szerencsés esetben) tavasztündérnek, vagy (szerencsétlen esetben) hatalmas zöld bogárnak fogok látszani. De hát a kockázatot vállalni kell. Ruhapróba után irány az egyetem, bizony. Adminisztrációs nehézségek, ügyintézés az utolsó pillanatban. Összeszoruló gyomorral léptem be az irodába, ahova egy másik irodából küldtek. Várakozásaimnak megfelelően emberevő bácsi fogadott, mit akar, ki maga. Elmondtam, ki vagyok és mit akarok, neptun-kód, minden, és ekkor jött a csoda. Mint a népmesében, amikor az egyszeri királyfi odanyújtja a cipót a háromfejű kutyának és az megszelídül, a bácsi, amint megnyitotta a profilomat, olyan lett, mint a kezes bárány. Nahát, szín jeles, ő gratulál, ez igazán nagyszerű, és önnek mikor adhatjuk ki a jeles diplomát? Mondtam, hogy az még eggyel odébb van, de a bácsi lelkesedését nem lehetett letörni. Tanulság: ha egy valamiért megéri jól tanulni az egyetemen, az az, hogy az ügyintéző irodai dolgozók sokkal kedvesebbek veled. Látják, hogy nem csak ők dolgoznak, és ettől mindenki megnyugszik.

A csoda után (és ez még csak délelőtt volt!) beugrottam a Vásárcsarnokba csokis meggyért, mert Lindának egyszer még megígértem, hogy hozok neki, és előző nap úgyis elfelejtettem visszavinni neki a könyvtárjegyét. A késedelmet kompenzálandó vettem az édességet. És mivel Linda épp súlyos ruhavásárlási gondokkal küszködött, turkáltunk egy kicsit együtt, közben, ismételten bizonyítva, milyen kicsi ez a Budapest, összefutottunk Ancsival az utcán. Fél háromkor nekem már az Állatkertnél kellett lennem, találkoztam Zsókával és a fiúkkal és elvittem őket állatkertbe. Úgy gondoltam, így legalább lesz időnk beszélgetni Zsókával nyugalomban, a fiúk is élvezni fogják. Elfelejtettem már, milyen iszonyú fárasztó ez az állatkert-ügy. Azt hittem, összecsuklom egy idő után. Persze a meleg, meg a csomagok, meg a sok ember... De azért nagyon jó volt az egész.

Estére pedig már csak egy nagyobb próbatétel volt hátra - vagy inkább program, ami utólag iszonyú jó volt, csak az állatkert távlatából tűnt lehetetlen vállalkozásnak. Péntek este volt ugyanis a SZISZ-ben az elsős sörözés. Na most ott álltam leizzadva, az egész napos rohangászás után, hogy akkor most elmegyek koszosan büdösen jó benyomást kelteni, megiszom egy üveg sört (amit nem is szeretek), ettől majd szépen berúgok, és aztán lehet hazamenni éjjel pakolni és másnap indulni Londonba, onnan tovább Wales-be, gratulálok, Anna.

A dolog azonban egészen jól sült el. Sőt, a SZISZ-be való megérkezésem a maga módján vicces is volt. Mivel a nap folyamán még ruhák után jártam, volt a táskámban egy ruha, aznap vettem normális melltartót, és Zsóka pont megajándékozott egy nyaklánccal. Mit tettem tehát? Bementem az egyetem mozgássérült-mosdójába, cicamosdás, megtörülköztem a kendőmmel, fel az új melltartót, ruhát, nyakláncot, elő a táska mélyéből a sminkcuccokat, a ruha akasztó-részét levágva még karkötőm is lesz... Minden felesleges dolgot visszatömködtem a táskámba, és irány a Ráday. Sör (meleg és várakozásoknak megfelelően borzalmas íz...), rengeteg ember, az agyamon a fáradtság, mint egy széttört tojás sárgája-fehérje folyt le... De aztán jött a bemutatkozás, beszélgetés, félismerősök talán teljes ismerősök lesznek egyszer, levettem a cipőm és mezítláb rögtön jobb lett a világ. A végén tényleg csak azért mentem el éjfél után, mert a csomagolás szelleme kísértett felettem, meg az, hogy hazafele le fogok esni a bicikliről végső kimerültségemben. Valahogy hazaértem végül, Édesanyát még ébren is találtam, gyors megbeszélése a napnak, aztán még írtam egy listát a bepakolni valókról, és állítom, hogy nem kellett birkákat számolnom az ágyban.

Reggel a teremtő káosz uralkodott a szobámban, mint egy kisebbfajta energiarobbanás után hevertek a ruha- és cipőhalmok a földön meg az ágyon, az ember igyekszik életének azokat a darabjait kiválogatni, amelyek szükségesek egy egy hónapos kiránduláshoz. Telefonok, jó utat, hol van lakat a bőröndhöz, hol van az a bizonyos szürke kötött pulóver, elvigyem a magassarkút vagy nem fog kelleni... Az izgalmat egy gyors zuhanyzással mostam le, még vizes hajjal ugrás a taxiba, a Ferihegy felé megbeszéljük, hogy Lucát lehet, hogy a taxisofőr fia fogja a Wizzair szombati járatán terelgetni - kicsi a világ.

Reptér, szokásos kavargás - szinte második természetem már a sorban állás, a laptop kirakása a biztonsági átvizsgálásnál, beszállókártya, személyi nyújt, bőrönd lead, sál le a derékról, vizsgálat után vissza... Fel a gépre, videó arról, hogy mit tegyünk, ha zuhanunk. Annyiszor hallottam már, hogy oda se figyelek, pedig talán már nem emlékszem egészen kristálytisztán, hogy hogy is kell a maszkot felerősíteni.

A reptéren Édesapa várt, indulás Walesbe, a Hay Festivalra. Három óra út, onnan látni, hogy beértünk Walesbe, hogy szűkülnek az utak, zöldebbek a dombok-hegyek, több a birka...

Viszont a fesztivál, az már egy másik történet.

Addig is, egy hónapra viszlát Budapest!

Még egy nap, még egy vizsga... És utána vége. Elszoktam már a naplóbejegyzésektől, a sokkal magasztosabb drámaírói ambícióim előtüremkedtek, viszont még annyi időm nem volt foglalkozni a dologgal, hogy valami összefüggőt tudjak közölni, ne csak töredékeket. Izgatottságom viszont hetek óta töretlen, úgyhogy remélem, hogy az egész Trisztán-ötlet nem fog a szakdolgozat-ötleteimhez hasonlóan üstökösként fellángolni és kihúnyni... Szerencsére már elég sok embert belehergeltem, úgyhogy a becsület csak hajt majd eléggé.

Ma levizsgáztam az elképzelhető leggusztustalanabb tárgyból, mely alapvetően statisztikák végeláthatatlan tanulmányozásából és biflázásából állt, de szerencsére maga a tanár is annyira unta a témát meg a feleletem, hogy különösebb akadékoskodás nélkül utamra engedett. Ennek örömére vettem epret, és bánatomra életem legbánatosabb zacskó eprének tulajdonosa lettem. A bácsi másmilyet szedett, mint ami ki volt rakva, de hát mindegy... Utána hátra volt még az utolsó megpróbáltatása a napnak. Fizikailag: felküzdeni magam a Gellért-hegyre harminckét fokban. Lelkileg: végleg kiköltözni a koliból, szemtől szembe állni az igazgatóval, mikor ebbéli szándékomat közlöm és elbúcsúzni mindenkitől a titkárnőktől kezdve az igazgatón és a random arra járó kolisokon át egészen a portásig, aki azzal búcsúzott, hogy erőmhöz mérten boldoguljak az életben, sőt, még annál is jobban... Olyan furcsa érzés volt, hogy én hagyom ott őket, nem ez a természetes valahogy. Mindenesetre mikor eszembe jutott, hogy a kolihálóról elfelejtettem filmeket letölteni, már nem mentem vissza...

Most pedig itt ülök, jelenettervekkel a fejemben, de még muszáj rávennem magam egy utolsó nekiveselkedésre módszertan-ügyben, mert még egészen pontosan huszonnégy és fél órám van valami olyasminek a megtanulására, amire rá se néztem hetek óta... Csak az a baj, hogy a nap, a bringázás, a vizsga, a búcsú és a hazafelé elkapó eső annyira kiszívta az erőm, hogy nem nagyon megy a logisztikus regresszióra való koncentrálás.

De majd mindjárt rákoncentrálok, már minden elvégezhető pótcselekvést elvégeztem ugyanis.

A mondhatatlan-oldhatatlan fájdalom:

Szeretne engem s én nem hagyhatom.

Jaj, lenni bajtárs, lenni férj s király,

de egyik rész se tudja, mit csinál.

Körülbelül márciusban kezdődött, ahogy kisütött a nap. No, gondoltam, a csizmáknak befellegzett. Nincs értelme, megsül az ember, és mindenkinek van annyi józan esze, hogy ne kínozza magát. És akkor elhatároztam, hogy az utolsó csizmás kandúrt kitüntetem gondolatban egy hatalmas plecsnivel, hogy drágám (tudom, a kandúr hímet jelöl és mi elsősorban nőkről beszélünk, de magamban mégis így hívtam), te vagy az utolsó mohikán.

Most, hogy már teljes a képzavar, be kell, hogy valljam: maga a kitüntetés is elég zavaros. Ugyanis én buta már a március végi csizmásokról is azt hittem, hogy. Az áprilisiakról is. De nem csalás, nem ámítás, még tegnap kettőkor, a legelvetemültebb, harminc fokhoz közelítő melegben is találtam hölgyet a Duna-parton csizmában. Ráadásul nem is a bokrok alatt rejtőzködött, hanem korzózott a napsütésben. Lassan kezdek szkeptikus lenni, hogy valaha is teljes bizonyossággal tudok-e díjat osztani. Elkeseredésem határtalan, de annyira bizonyára nem lehet határtalan, mint amennyire a fent említett csizmás hölgyek lába izzad.

Kedves Vulkáni Hamu!

Bocsánat, hogy így ismeretlenül zavarlak, de, mivel a sorsunk ily furcsa módon kapcsolódik egymáshoz, bátorkodtam a társadalmi konvenciókat átlépve felvenni veled a kapcsolatot. Ha jól sejtem, te is meglehetősen magányos lehetsz a hosszú úton Izlandról, ráadásul azok, akikkel találkozol, általában nem néznek rád jó szemmel. Én is eléggé magányos vagyok és gyakran adódnak szociális és kapcsolatteremtési problémáim, és én is hozzád hasonlóan idegen országban járok. Mind a ketten tudjuk, hogy ez mennyire rossz érzés, s talán egyetértesz velem abban, hogy sorstársakon segíteni szinte kötelességünk.

Most, hogy talán te is látod, mennyire hasonló a helyzetünk, arra kérlek, ne temesd be a londoni repteret, hogy haza tudjak menni ma este Budapestre és el tudjak menni a holnapi társadalomszerkezet és társadalmi rétegződés II. vizsgámra. Megértésed és segítséged nagyon sokat jelentene. Ha esetleg én bármiben a te segítségedre tudnék lenni, most vagy akár a távolabbi jövőben, nyugodtan keress meg (ha lehet, inkább közvetítők útján vagy elektronikusan), boldog leszek, ha segíthetek.

Ismeretlenül is szerető üdvözletemet küldöm és sok sikert kívánok további utazásaid során!

Anna

A lakás vastag padlószőnyegében

megfeneklettek a bútorok.

A süppedő szálak tengerében

az asztalláb hagy mély nyomot.

A kiskocsi, mint érthetetlen

mennyiségű a sok ital

(Campari, likőr, bor és whisky)

a kereke bizony nem szilaj

vágtára készül, sokkal inkább

csendben és mélán várja be

a süppedő lakás úri népe

a sok italt hogy kortyolja be.

Egy kis dombra lecücülök, cücc, énekelte a tündéri szőke kislány a repülőn, az ablak melletti ülésen, a soromban. Fél hétkor kezdte. Fél nyolckor már a fülem is szétállt. "Mama, milyen dalt tudok még?" És mama mindig segített, volt ott még dal bőven...

A Budapest-London vonal gyönyörei. Azóta a Windsori kastély, babaház-múzeum, kápolna és fegyvergyűjtemény, ebéd - mire mindezzel terhelve, három óra éjszakai alvás után eljutok a szegregáció és szegénység témakörét taglaló nyolcvanharmadik cikkhez, félő, hogy nem leszek képes megfelelő figyelmet szentelni neki. Pedig Phd Norbert épp elég figyelmet fog nekem szentelni szerdán...

A következő szám Szalai Júlia Jóléti fogdája (I., majd röviddel utána II.) Küldöm nagy szeretettel saját magamnak.

Ijesztően narancssárga az ég ma este,

valaki tintát vett és elfeledte:

az égre csak kéket illik önteni.

Kéretik a fényszennyezést feltörleni.

Trisztán - balsorsú név s gazdája én vagyok,

csak rajtam áll, hogy hosszan s búsan élek,

vagy ifjan meghalok.

A nyári ízek számban összefutnak

a meglocsolt fű dús párát lehel

a gesztenyefa pergeti a szirmát

a szél teszi vagy maga dobja el?

Most vadnak lenni - villámokkal alszom

a szemzugomból izzó könny fakad

az utcának rikoltok, s nincs egy ember

ki visszhangozná: fontold meg önmagad.

az esti fények fellazítják az utca hétköznapi élét
a kapualjak mély kongása egymással cseréli hírét
suhanásom szellőt támaszt, mely lágyítón kap hajamba
mélyen fésül, fogak nélkül, gyermeket simít az anyja

a rímek színes lepkeként szakadnak el ujjam hegyétől
azt hiszed, ismersz? minden hangom és mosolyom is majd elévül.

A nyár kábító lehelete beszökött az ablakon,

nagy terveket szövögetek, mint hálóját a pók a falon.

És inkább még pók legyek, mint szerencsétlen légy, akit

a neonlámpafényért érzett vad szerelme elvakít.

A vizsgák közeledtével és a számítógép előtt töltött idő fokozódásával (adjuk hozzá a holnapi számítógépes módszertan ZH-t) felmerül bennem a kérdés: vajon mekkora az esélyük a balkezeseknek a jobbkezesekhez képest, hogy gerincferdülésük legyen?

Merthogy szerintem sokszoros. Az irodaszerek és informatikai eszközök egyszerűen nem nekünk lettek kitalálva. A lehajtható írópad jobb oldalt van a széken, ember legyen a balkezes, aki át tud hajolni rendesen és jegyzetelni. A kis nyilak a billentyűzet jobb oldalán helyezkednek el, de mibe, hogy minden balkezes bal kézzel nyomkodja őket, görnyedve? Az ollókat, késeket kár is emlegetni, mint tudjuk, miről beszélek.

Ami az egészben a gyönyörű, az az, hogy módszertani megfontolásokat figyelembe véve és a mérhetőséget vizsgálva már arra is rájöttem, hogy ha valóban az irodaszerek tervezése a felelős, akkor az iskolai végzettségtől függően nő a balkezesek esélye a gerincferdülésre.

Ó jessz.

Már csak azért is jó megbetegedni, mert utána olyan jó a gyógyulás. Több, mint egy hete húzom magammal azt a tompa kábultságot, amit a betegség dagaszt körénk. És ma egyszerre csak oszlani kezdett a köd. Hirtelen elkezdtem hallani a madarakat, nem csak a saját szuszogásom bedugult fülek mögött. Elkaptam az első illatot és hirtelen kedvem támadt észrevenni a gesztenyefák elképesztően dús zöldjét. Az étel íze váratlanul semmiből valamilyen lett.

És biztos vagyok benne, hogy mindezek nélkül ma a villamoson velem szemben ülő néni kék jobb és zöld bal szemét is szürkévé átlagolta volna az ízetlen betegség.

Párhuzamos szálakon futó életeim, egyesüljetek!

Legyen valahogy egy, konzisztens fonat belőletek.

Egy irányba húzzon mindenféle vágy,

ne zúzza szét a rész az egész (halk) szavát.

De ha kigyomlálom a céltalant, a reménytelent,

marad-e életszál, s ha van is, merre megy...?