A vizsgák után körülbelül hatvanöt órám maradt arra, hogy elbúcsúzzam Budapesttől, mielőtt megint nekivágok a világnak és egy időre londoni lakos válik belőlem. Az utolsó vizsgám szerda este volt, hangulatosnak is nevezhetném, ahogy este fél nyolckor kisétáltam az egyetem épületéből, leadva az utolsó könyvtári könyvet, beszívva a párás, eső utáni levegőt. Ancsihoz mentem, a biciklin kicsit megint megázva, mint az utóbbi napokban annyiszor. Ancsival körbe sétáltuk a Margit-szigetet, kivettünk egy filmet és ágyban vacsoráztunk filmnézés közben - ezek azok a pillanatok, amikor azt érzed, pont így kell huszonegy évesnek lenni. És bár nincs rá felhatalmazásom, azért bátorkodom azt mondani, talán még huszonhárom évesen sem olyan rossz az ilyesmi.
Ott is aludtam a Csanádyban, másnap pedig nem kellett korán kelni - végre. Nem mintha sikerült volna az előző évet kialudni, annál is inkább, mivel a film, amit néztünk, egy őrültekházába zárt lányról szólt és ez valahogy belopakodott az álmaimba. Mindenesetre felkeltünk, és egy idő után útnak eredtem. Lucával találkoztam, és közösen nekiveselkedtünk a ruhavásárlásnak. Ugyanis rájöttem, hogy a ruháim lassan elvásnak, leszakadnak rólam, és így mégsem lehet fontos emberek előtt mutatkozni, ami pedig néha szükségessé vált az utóbbi időben. Remek pár órát töltöttünk Lucával a Vörösmarty téren a H&M-ben, minden hülyeséget felpróbáltunk, és aztán én lepődtem meg a legjobban annak a két ruhának a láttán, amivel a boltból távoztam... Megebédeltünk a Vásárcsarnokban, elmeséltem a legutóbbi Trisztán-fejleményeket Lucának, utána pedig elváltunk és mentem tovább, a következő találkozómra. Mert hát hogy búcsúzzon el az ember Budapesttől, ha nem azáltal, hogy a számára fontos budapesti lakosokat veszi sorra? Évi és Linda a felhőszakadás elől Évivel szinte törzshelyünknek nevezhető étkezdében ült és várt. A napi nevetésterápia is megvolt, a galérián rögtönzött divatbemutatót tartottam a lányoknak a friss szerzeményeimből, ami annál is viccesebb volt, mert időnként elfelejtkeztünk róla, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek a galérián... Mikor Lindáék végeztek az evéssel, elbúcsúztunk, én elindultam haza, az út pedig tartott annyi ideig, hogy ronggyá ázzak, majd a menetszéltől félig meg is száradjak. Aquincumon a HÉV-nél letáboroztam, mert Zsófival megegyeztünk, hogy sétálunk egyet vagy valami. Várakozás közben, ó borzalom, még át is öltöztem a váró háta mögött, ennyit ért nálam a jelek szerint az úri nevelés - idén vetkőztem már színpadon, megállóban... Sic transit gloria mundi. A világ egyébként egészen közömbös, ilyet nyugodtan lehet csinálni észrevétlenül.
Zsófival is megbeszéltük, kivel mi van és merre tart az útja, nekem Angliába, Zsófinak a minőség-ellenőrzés bugyraiba. Miután tőle is elbúcsúztam, ismét biciklire ültem (nehogy kilométerhiányom legyen) és indultam vissza a városba találkozni Katával. Nagyi palacsintázója. Éjszakára már haza is ér az ember, csak azért, hogy másnap újrakezdje.
Pénteken ruhapróba a kertipartira, egyre valószínűbbnek látszik, hogy (szerencsés esetben) tavasztündérnek, vagy (szerencsétlen esetben) hatalmas zöld bogárnak fogok látszani. De hát a kockázatot vállalni kell. Ruhapróba után irány az egyetem, bizony. Adminisztrációs nehézségek, ügyintézés az utolsó pillanatban. Összeszoruló gyomorral léptem be az irodába, ahova egy másik irodából küldtek. Várakozásaimnak megfelelően emberevő bácsi fogadott, mit akar, ki maga. Elmondtam, ki vagyok és mit akarok, neptun-kód, minden, és ekkor jött a csoda. Mint a népmesében, amikor az egyszeri királyfi odanyújtja a cipót a háromfejű kutyának és az megszelídül, a bácsi, amint megnyitotta a profilomat, olyan lett, mint a kezes bárány. Nahát, szín jeles, ő gratulál, ez igazán nagyszerű, és önnek mikor adhatjuk ki a jeles diplomát? Mondtam, hogy az még eggyel odébb van, de a bácsi lelkesedését nem lehetett letörni. Tanulság: ha egy valamiért megéri jól tanulni az egyetemen, az az, hogy az ügyintéző irodai dolgozók sokkal kedvesebbek veled. Látják, hogy nem csak ők dolgoznak, és ettől mindenki megnyugszik.
A csoda után (és ez még csak délelőtt volt!) beugrottam a Vásárcsarnokba csokis meggyért, mert Lindának egyszer még megígértem, hogy hozok neki, és előző nap úgyis elfelejtettem visszavinni neki a könyvtárjegyét. A késedelmet kompenzálandó vettem az édességet. És mivel Linda épp súlyos ruhavásárlási gondokkal küszködött, turkáltunk egy kicsit együtt, közben, ismételten bizonyítva, milyen kicsi ez a Budapest, összefutottunk Ancsival az utcán. Fél háromkor nekem már az Állatkertnél kellett lennem, találkoztam Zsókával és a fiúkkal és elvittem őket állatkertbe. Úgy gondoltam, így legalább lesz időnk beszélgetni Zsókával nyugalomban, a fiúk is élvezni fogják. Elfelejtettem már, milyen iszonyú fárasztó ez az állatkert-ügy. Azt hittem, összecsuklom egy idő után. Persze a meleg, meg a csomagok, meg a sok ember... De azért nagyon jó volt az egész.
Estére pedig már csak egy nagyobb próbatétel volt hátra - vagy inkább program, ami utólag iszonyú jó volt, csak az állatkert távlatából tűnt lehetetlen vállalkozásnak. Péntek este volt ugyanis a SZISZ-ben az elsős sörözés. Na most ott álltam leizzadva, az egész napos rohangászás után, hogy akkor most elmegyek koszosan büdösen jó benyomást kelteni, megiszom egy üveg sört (amit nem is szeretek), ettől majd szépen berúgok, és aztán lehet hazamenni éjjel pakolni és másnap indulni Londonba, onnan tovább Wales-be, gratulálok, Anna.
A dolog azonban egészen jól sült el. Sőt, a SZISZ-be való megérkezésem a maga módján vicces is volt. Mivel a nap folyamán még ruhák után jártam, volt a táskámban egy ruha, aznap vettem normális melltartót, és Zsóka pont megajándékozott egy nyaklánccal. Mit tettem tehát? Bementem az egyetem mozgássérült-mosdójába, cicamosdás, megtörülköztem a kendőmmel, fel az új melltartót, ruhát, nyakláncot, elő a táska mélyéből a sminkcuccokat, a ruha akasztó-részét levágva még karkötőm is lesz... Minden felesleges dolgot visszatömködtem a táskámba, és irány a Ráday. Sör (meleg és várakozásoknak megfelelően borzalmas íz...), rengeteg ember, az agyamon a fáradtság, mint egy széttört tojás sárgája-fehérje folyt le... De aztán jött a bemutatkozás, beszélgetés, félismerősök talán teljes ismerősök lesznek egyszer, levettem a cipőm és mezítláb rögtön jobb lett a világ. A végén tényleg csak azért mentem el éjfél után, mert a csomagolás szelleme kísértett felettem, meg az, hogy hazafele le fogok esni a bicikliről végső kimerültségemben. Valahogy hazaértem végül, Édesanyát még ébren is találtam, gyors megbeszélése a napnak, aztán még írtam egy listát a bepakolni valókról, és állítom, hogy nem kellett birkákat számolnom az ágyban.
Reggel a teremtő káosz uralkodott a szobámban, mint egy kisebbfajta energiarobbanás után hevertek a ruha- és cipőhalmok a földön meg az ágyon, az ember igyekszik életének azokat a darabjait kiválogatni, amelyek szükségesek egy egy hónapos kiránduláshoz. Telefonok, jó utat, hol van lakat a bőröndhöz, hol van az a bizonyos szürke kötött pulóver, elvigyem a magassarkút vagy nem fog kelleni... Az izgalmat egy gyors zuhanyzással mostam le, még vizes hajjal ugrás a taxiba, a Ferihegy felé megbeszéljük, hogy Lucát lehet, hogy a taxisofőr fia fogja a Wizzair szombati járatán terelgetni - kicsi a világ.
Reptér, szokásos kavargás - szinte második természetem már a sorban állás, a laptop kirakása a biztonsági átvizsgálásnál, beszállókártya, személyi nyújt, bőrönd lead, sál le a derékról, vizsgálat után vissza... Fel a gépre, videó arról, hogy mit tegyünk, ha zuhanunk. Annyiszor hallottam már, hogy oda se figyelek, pedig talán már nem emlékszem egészen kristálytisztán, hogy hogy is kell a maszkot felerősíteni.
A reptéren Édesapa várt, indulás Walesbe, a Hay Festivalra. Három óra út, onnan látni, hogy beértünk Walesbe, hogy szűkülnek az utak, zöldebbek a dombok-hegyek, több a birka...
Viszont a fesztivál, az már egy másik történet.
Addig is, egy hónapra viszlát Budapest!
