A következőkben nem tudom, mikor és hol korábban elhangzott és leírt gondolataimnak esetlegesen ellenmondhatok - de nincs mit tenni, változik az is, hogy mily óriási horderejű (?) érzetek uralkodnak bennem, így ez talán elnézhető, hisz az óriási horderő általában kivetül a dolgok megítélésére.
Most éppen azt mondanám, hogy ez a nyár olyan, mint egy szívritmuszavar: még csak nem is a szabályos lüktetésnek megfelelően vannak hosszú és eseménytelen periódusok, aztán puff! a dobbanás, hanem teljesen összevissza, ami meggátolja azt, hogy az ember dobbanásonként előre fásultan megkapaszkodjon. (Élő példa: épp ezt a mondatot írtam, mikor jött a következő váratlan dobbanásnyi telefonhívás, ami a ténylegesen dobogó szívem ritmusát is megdobogósította, és csak így, teljesen figyelmeztetés nélkül.)
A követhetetlenség. Az ember egy hétig azt hiszi, ott felejtették valahol, majd elmegy valahova szinte véletlenül és hirtelen megtalálják. És megint és megint, a periódusok változnak, poshadt pocsolya-hangulatból átváltok vidámkiscserkész-hangulatba (nem mintha valaha is lettem volna vidám, vagy, ha már itt tartunk, szomorú kis- vagy nagyobb cserkész). Majd jön a hervadtlevél-periódus, a hűtőben megsárgult vaj, a teába fulladt ecetlégy, és akkor megint váratlanul egy üdítő nyári tavaszi esőben séta. Ez akkor is fárasztó, ha az ember nem beteg. Persze ha beteg, akkor csak még mélyebb a hervadtvirágcsokor-érzés és még kilátástalanabb.
A már több, mint egy hete - jóval több, de nem is számolom - elindult, előző bejegyzésemben jelzett projektemről pedig annyit: szépen halad és következetesen írogatom a naptáramba a legjobb mondatokat, teljesen őszintén, de vagy annyira jelentéktelenül csak nekem kedvesek, vagy annyira jelentékenyek, hogy valahogy sokkal személyesebbre sikerültek, mint gondoltam volna. Ezért egyelőre megtartom őket magamnak, és csak ha majd híres űrkutató, vízimolnár, oroszlánidomár vagy anyakirálynő leszek, olvashatja el mindenki, milyen érzékeny világban élt ez a híres-neves, de mégis emberi ember - én.
