Ma éjjel azt álmodtam, hogy a londoni félig főnökömmel, Andreával vagyunk valahol, olyan volt, mint egy templom, amit kórházzá alakítottak át, nagyon rossz idő volt, esett, és nekünk menekülni kellett. Úgy emlékszem, koszos is voltam. És akkor a menekülés terepe hirtelen áttevődött egy fára, és nagyon kellett volna sietni, de egyszerűen csak csüngtem egy ágon és láttam, hogy képtelenség lejutni róla, és hogy mindenki más egy másik ágon van, ahonnan le lehet mászni, csak erről nem lehet. És ott voltam rengeteg ideig, egészen reggel fél kilencig, amikor is csörgött a telefonom...
Ilyenkor mire gondol az ember? Vajon mi elől szeretnék elmenekülni, ahonnan egészen őszintén csak zuhanni lehet? Hmmm...
Egyébként a nap kedves volt és szép, filmet néztem és meg kell mondjam, James Dean, szerelmes vagyok beléd. A rejtélyes fiú, akinek valami nagy fájdalma van, de nem beszél róla, és mindenki meg akarja vigasztalni. Persze csak Natalie Woodnak sikerülhet. Az is egészen vicces volt, hogy miután véget ért a film, mondtam Édesanyának, mennyire hasonlít Dean Brad Pittre, mire ő mondta, hogy igen, csak a foga más, mire nekem be kellett vallanom, hogy ezt nem tudom megítélni, ugyanis Dean egyáltalában nem mosolygott a Rebel Without a Cause című alkotásban.
Ami még történt ma: nem tévedtem, akut fenékfájás, még egy óra biciklizéssel súlyosbítva. Találkozás a Margit-szigeten Petivel, ezért teljesen megérte mondjuk. Vasalás rádióra. Ügyintéző emailek tömege. Ja, és a kolitól megkaptam az első megbízást: meséljem el vicces-kedvesen a koli blogján, milyen volt az összerázó. Legalább megvan már az alapanyag...
Ó, és még egy dolgot üzennék a kék-fehér fölsős, sárga bringás fazonnak: azzal, hogy megelőzöl egy kamiont és nem hagyod kikanyarodni nagy sietségedben, nem nagyon jutsz előbbre, ugyanis amíg lelassítasz és kiliheged magad, hogy nem ütött el a kamion, úgyis utolérlek.
