mindenmash

Üljük körbe az asztalt, három majom,

a bögréből a gyümölcsöt kézzel majszolom.

A gyomromban a sangria furcsa táncra kel,

a keserédes íz már nem zavar - benyel.

Kézzel nyúlunk a tálba, nincs kanál,

a mutatóujj körme gyümölcshúsba váj.

S ahogy vérünkbe olvad az alkohol,

a szomorúság nagy, színes buborékot fúj.

Ma épp a vásárcsarnokból jöttem át az egyetemre, amikor keresztezte az utam a következő kép: furgon, leparkolva az út szélére. Mellé beállt egy ősöreg, tekintélyt parancsolóan rozsdás biciklivel egy lány, és a furgon visszapillantó tükrében hosszan és aprólékosan sminkelte magát.

A Corvinus környékén lévő legforgalmasabb kereszteződés gyújtópontjában, a legkevésbé sem zavartatva magát.

Az egyik kolis sráccal, Kristóffal beszélgettem valamelyik este, és ő mesélte, hogy amikor kicsi volt, azt hitte, hogy ha felkapcsolja a villanyt, akkor valahol, egy kis szobában egy ember megnyom egy gombot és attól lesz világos. Az, hogy ő a kapcsolót felkattintja, csak jelzést küld ennek az embernek, hogy kapcsolja fel a villanyt. Kristóf mondta, hogy időnként éjszaka, amikor felébredt, azzal szórakozott, hogy vajon, ha felkapcsolja a villanyt, felébred-e az ember is, és világos lesz, máskor pedig fel-lekattintotta a villanyt, hogy lássa, mennyire gyors a kis kuckóban lakozó bácsi.

Valami ilyesmi történt velem is. Ma délután, hogy kiűzzem magamból a megfázás gonosz szellemét és erőt merítsek az esti logika órámhoz, lefeküdtem aludni. Odatettem persze a telefonom, hogy csörögjön, ha menni kell, de hamarabb felébredtem, és mivel volt még időm, belefogtam valaminek az intézésébe, de az ébresztőt nem kapcsoltam ki. Elöljáróban a továbbiakhoz el kell mondanom, hogy az ébresztő és a csengőhang nálam, amióta új telefonom van, ugyanaz. Ez érszint lustaságomból, részint nemtörődömségemből fakad. Mindenesetre így esett meg, hogy amikor az ott felejtett ébresztő csengeni kezdett, első reflexem, bár tudtam, hogy nem keresnek, és csak az ébresztő szól, az volt, hogy milyen szívesen felvenném most a telefont és elbeszélgetnék azzal a kedves illetővel, aki már évek óta lelkiismeretesen ébresztget reggel, délután meg este, emlékeztet, hogy ne hagyjam otthon a futócipőm, hogy vegyek zsemlét és hogy fizessem be a kolidíjat... Egy végtelenül türelmes, középkorúnál kicsit idősebb nőt képzelek el, akinek enyhe alapozóillata van és festi a haját, de úgy, mint aki nem az öregedés ellen küzd, csak szépen akarja csinálni.

Ezúton is köszönöm neked, kedves ismeretlen.

Szervezetem tökéletesen kiszámíthatóan működik, mondhatni óramű pontossággal. Amióta egyetemista vagyok, a vizsgaidőszak kezdete előtt hozzávetőleg két héttel kitör a vész, rendszerint egy kiadós megfázásos torokgyulladás keretében. Már nem csodálkozom, semmi meglepetés, panaszkodni vagy zsörtölődni nem érdemes. Némán és megadóan veszem ki a 100-as zsebkendőt a megfelelő fiókból s az egyetlen fájó pont az, amikor a biciklimet otthon hagyva vagyok kénytelen nekiindulni a világnak.

Egy hét múlva megírjuk az utolsó zh-t számítógépes módszertanból, és véget érnek a végeérhetetlen szenvedések a képernyő és az SPSS előtt. Még az is lehet, hogy kicsit hiányozni fog. Ezért most próbálom elraktározni a következő és az ehhez hasonló mondatokat:

"A kereszttáblában lehet kilépési és belépési arányszámokat számolni, ez nagyon fontos, de én sajnos mindig összekeverem, hogy melyik melyik, most is kicsit össze vagyok zavarodva..."

A tudatlanság feneketlen bugyrai ásítanak felém.

Ma, amikor Vásárhelyről hazajövet az autóval befordultunk az utcánkba, a lehető leggyönyörűbb, virágzó gesztenyefákkal szegélyezett kép tárult elénk.

Mintha valamilyen ünnepség készült volna, és mindent feldíszítettek előre, csak nekünk nem szóltak.

Virágok szára szúródik ártatlan és virágtalan emberek hátába.

Nagymamák könnyezik meg az unokákat.

A csuklókra kötött lufik ugrálásából lehet látni, ha a ballagók tapsolnak: mintha örömükben ugrálnának fel-le a pórázon.

Túl magas sarkakon billegnek a nagybetűs életbe a ballagó végzősök.

Talán messzebbre jutnának tornacipőben, de az ember azért fiatal, hogy kevesebb szemöldökráncolással ússza meg a butaságait a világ szemében.

A szélfútta észérvek azok, amelyeknek váza ott van még az emberben, csak jön egy kósza szél, és épp a vázra aggatott észt fújja ki az építményből.

Így számolgattam én, hogy fogok a fél háromkor végződő óra után bevásárolni, hazamenni, megírni a francia házit, elmenni futni, beülni franciára, megcsinálni a másnapi házit, befejezni a SZISZ felvételit és aludni. Mert így ésszerű.

Ekkor jött a kósza szél és megmaradt a váz: elmentem vásárolni és vettem egy csomó, az élethez nem szükséges dolgot, többek között egy tábla csokit, kiléptem a boltból, megutóebédeltem, elővettem a könyvem és elkezdtem olvasni. Közben előkerült a csoki is, és a kisbolt előtt egy padkára telepedve másfél órán keresztül csak a lapozás meg a csokievés zavartam meg mozdulatlan olvasásom. A szél tovább fújt, egyre lehetetlenebbnek éreztem, hogy ma még fel fogok jutni a Gellért-hegyre, de aztán két félelmetes csavarral, mondhatni éles kanyarral, amit bevéve majdnem az óceánba zuhantam, véget ért a könyv, és ott maradtam a padkán, könyv és csoki nélkül. Várt a hegy.

Most pedig, a hegyre felküzdve magam, tehetetlenül állok a francia házi réme előtt. Egy teljesen valószerűtlen világ kísértete, a világé, ahol határidők, osztályzatok el nem sodorható és odébb nem fújható hada áll és les rám.

Ma, amikor beértem a koliba, egy Kinder-tojást találtam az asztalomon (mint utóbb kiderült, Judit figyelmessége). Nagy hamar ki is bontottam, hogy a csoki vagy az ajándék motivált-e jobban, nem tudnám megmondani. Na és mi volt a kis műanyag bigyóban?

Nem más, mint Fabri Kálmán. A hősöm. A tojásban az összeszerelési útmutatóban a következő megvilágosító sorokat olvastam: "Ki mondta, hogy az iskola csak unalmas lehet? Nézd csak, mennyi minden történik a vidám osztállyal a Nebulótúrán! Minden osztálykirándulásnak vannak unalmas pillanatai, hacsak Fabri Kálmán nem fabrikál egy bolondos masinát!"

!!!

A bolondos masina esetünkben egy felteszem, nádból és falombokból összeeszkábált repülőszerkezet, melyre rákapaszkodva Fabri Kálmán az egekbe röppen, nem zavartatva magát attól, hogy a fejének nagyobb a súlya, mint a teste többi részének (hatalmas golyófejet képzeljetek), két bárgyú kancsal kék szem tekint ránk és félő, hogy a tátott szájból hamarosan nyál csöppen a menetszéltől.

És Kálmán mindezen nehézségek ellenére mer nagyot gondolni és cselekedni és bolondos masinát eszkábálni, amivel feldobhatja az osztálykirándulás unalmas pillanatait. Kálmánt ki fogom lógatni az íróasztalom mellé, szemmagasságba, hogy a közelebb lopózó vizsgaidőszakban se felejtsem el: mindannyiunkban ott van a szikra!

(Ó, a lap hátulján szerepel az osztály többi tagja, a tanító néni, Olgi néni vezetésével: Maff Lali, Figy Elek, Termi Nándor, Ricsaj Ricsi, Csini Csilla és Ábrán Dani a bátor táborozók. A létszámból és az arcokból ítélve mindannyian súlyos problémákkal küszködnek... Olgi nénit nézve viszont még van remény. Bár lehet, hogy a kirándulás végére Termi Nándor jóvoltából kevesebben lesznek, mint induláskor, ki tudja...)

Talán csak ez a fehér felhőréteg-szerűség, ami ma az eget takarta, ereszkedett le olyan mélyre, hogy összenyomta maga alatt a levegőt és vele együtt engem is nagyobb erővel nyomott a földbe. Érzem a könyökömön a súlyt, amivel az asztallapot nyomom és külön tudatosul bennem a határ, ahol az ujjam a billentyűt már lenyomásba billenti át.

Ilyen volt a mai nap. Lassú és elnyújtott, hogy kicsit féltem is biciklire ülni - mi van, ha leszédülök róla? A nap legnagyobb izgalmát az tartogatta, amikor egy ronda nagy fekete bogár belerepült a pólóm nyakkivágásába és a Margit-hídi kereszteződésben halásztam ki a szerencsétlent. Kevésbé izgalmas, annál kellemetlenebb a módszertan tanár betegsége, ki miatt aztán egy egész lyukasórányi időt töltöttem objektíve haszontalan olvasással. Mégse tudok betelni vele: Steinbeck világa beszippantott, és így egyáltalán nem érdekel a Szociológiai Szemlében megjelent és számomra kötelező olvasmányként előírt vizsgaanyagok tömkelege. Az a szépség, amit a Rosszkedvünk telének egy-egy mondata rejt, gyorsan meg tudna győzni, hogy a következő másfél hónapot vizsgák helyett valami nagyobb jó keresésével töltsem, de megalkuvó természetemet ismerve mihelyt befejeztem a könyvet, odaragasztom magam egy székhez és kezembe veszem a következő tanulmányt: A szociális és etnikai alapú lakóhelyi szegregáció változó formái Magyarországon a piacgazdaság átmeneti időszakában.

Mindig gyanúsak voltak számomra azok a szerzők, akik a mondandójuknak egy sornál hosszabb címet tudnak csak adni.

Van abban valami nagyszerű, amikor az ember éjjel felébred, és tudja, hogy még nyugodtan ébren maradhat egy kicsit, mert nem kell sürgősen és halogatás nélkül kialudnia magát.

Így ma hajnalban is felkeltem, kinyitottam az ablakot és hallgattam az épp éledező madárcsicsergést.

A céltalan létezés ilyenkor talán megengedett.

Sajnáljuk-e a kismajmot, ha az elé rakott tükörbe néz?

Nem mondjuk-e, kegyetlenség, hogy képmása benne társat idéz?

Örülünk, hogyha gondozója a homlokára pöttyöt rajzol

és így mutatja, hogy nem társ, de önmaga az, ki torzan pózol.

Így vagyok én is - nem tudom már,

hogy magam vagyok vagy társat látok,

saját torzképem néz-e vissza

vagy körös-körül jóbarátok.

Várom a pöttyöt, homlokomra

a tisztán látó, rajzolt szemet,

addig, ha szólok, lelkem mélyén

az kölyök majom vár és remeg.

Ma véget ért a kolis projekt. Vérrel és verejtékkel, de vége. A vicc az, hogy utólag a többség csak a jó dolgokra emlékszik, de bennem még élénken élnek a rosszízű délutánok az elmaradt próbák után, a kínos telefonok és emailek... De hát vége, és szépen ért véget. Olyannyira, hogy a társulat fele még mindig a teraszomon ül és borozik, megfelelően elérzékenyülve, hogy milyen nagyszerűek voltunk. Hogy ebből lefekvés mikor lesz, az rejtély...

Azt viszont tényleg jó volt látni, hogy az emberek a végére hogy lettek egyre lelkesebbek, és hogy élvezték a darabot meg a saját fejlődésüket. Már arról van szó, hogy jövőre mit adunk elő. Persze ki tudja, mit hoz a jövő, főleg nekem, főleg ezzel a kolival kapcsolatban. Kicsit fura is így beszélgetni a népekkel a tervekről, nem egészen és teljesen és tökéletesen őszintén...

Közben lassan eloszlott a tömeg, bedugaszoltuk a ki nem ürült üvegeket és felhordtuk a székeket a terasztól. Az est elcsitul. A békétől és nyugalomtól már csak egy forró zuhany és egy fogmosás választ el. Azt sajnálom csak, hogy nincs egy különlegesen pihepuha, kicsit már bolyhos flanelpizsamám, amit jelen helyzetben bevethetnék. Vagy legalább egy plüssmacim. És egy bögre habos kakaóm.

De nincs.

https://www.youtube.com/watch?v=cYtdQccn54I&feature=related

A mai teljesen átlagos nap körülbelül fél kettőkor teljesen átlagon felülivé változott. Egy tökéletesen közömbös számítógépes módszertan óra történt velem reggel, igazán felejthető. Utána találkoztam Lucával a Blahán, ami az első lépés volt a délutáni katarzis felé. Leültünk a Károlyi-kertben, megbeszélni az ügyes (és ügyetlen) bajos dolgainkat, utána pedig gyorsan ettünk valamit egy egészen vicces kis beülős helyen, ami a maga kedves fröccsöntött valójában, fényes felületeivel és olasz pizzájával tökéletesen megfelelt a napsütötte huszonkét foknak és nekünk is.

És ez után kezdődött a nagy kaland.

Ma volt ugyanis a napja, hogy egy divattervező ismerősünkhöz elmegyek, aki divattervez nekem egy ruhát, melyet majd nyáron fogok viselni, amikor rendhagyóan szépnek kell lenni a rendhagyóan előkelő emberek között. Őszintén szólva nem kis gombóccal a torkomban és görccsel a gyomromban csöngettem be a kapun, Luca nélkül biztos elszaladok, de végül felértünk a bérház első emeletére, sőt a lakásból kialakított stúdióba is bejutottunk. Ott volt időnk magunkhoz térni és igazodni a környezethez: a balkonról a Váci utca látszik, a templommal, a nyitott ablakon beszűrődik az utcai zenész, Quimbi szól, a terem csupa tükör, keretes, kerettelen, régi aranyozott, kicsi, nagy, több szárnyú... És ruhák mindenütt. Némelyik elment volna naplementei bárányfelhőnek is a sok tüllel és fodorral, volt, amire, ha már ránéztél is, libbent... Lucával kissé megilletődve üldögéltünk, amikor belépett Ani, és kezdetét vette a számomra nem kicsit kínos kérdezősködés: mit szeretnék, milyen szín, anyag, szabás, forma... Egyre inkább tudatosodott bennem, mennyire nem nevezhető öltözködésnek az, amikor reggel felveszek egy nadrágot és egy pólót.

És érdekes módon mégis: minden jó, ha a vége jó. A ruhák attól nagyszerűek, hogy nem csak beszélni lehet róluk, hanem fel is lehet őket próbálni. És ilyenkor magukért beszélnek. Az egyetlen fura dolog az volt, hogy bugyiban és melltartóban szaladgáltunk a templom homlokzata előtt, a turisták feje fölött. Szerencsére felfelé nem nagyon nézelődtek.

A szakértelem és a tehetség pedig mindenképpen rögtön látszott. Talán úgy tudnám ezt meghatározni, hogy az a képesség van meg Aniban és még pár emberben, akikkel mostanában találkoztam, hogy meglehetősen gátlásos és a mindennapi életben visszafogott emberekkel megláttassa a saját szép oldalukat.

És most már bevallhatom: megtaláltam álmaim ruháját. Ami annál is döbbenetesebb, hogy nem hittem volna, hogy az én életvilágomban ez a kategória egyáltalán létezhet.

Ez volt a hétvégém. Lassan már nem látom, hol végződik egy hét és hol kezdődik egy másik. Ugyanúgy, ahogy nem értem, hogy válhat el ilyen tökéletesen a telehold az égtől - nincsenek csillagok.

Péntek este hirtelen indíttatástól vezérelve, francia, Mousetrap-próba, dupla szakirányos nemzetközi jog pótlóóra és három pszichológiai teszt kitöltése után biciklire ültem és meglátogattam Katát Csillaghegyen. Következésképpen szombaton kelhettem hétkor, hogy visszaérjek a koliba kilencre és aztán háromig próbálhassunk, hiszen kedden előadás. A próba után épp csak egy zuhanyzásnyi idő, és jön félelmetesen megnyerő külsejű, inges-zakós, frissen OTDK helyezett bátyám, hogy levigyen Balinkára SZISZ-es bevonó táborba. Impulzív énem elfojtotta bennem az életösztönt (aludj, ha aludnod kell), és bele a mélyvízbe lementem a táborba. Mint lehetséges jelölt. Aki esetleges felvétele esetén elhagyná a jelenlegi Gellérthegyi Elitkollégium kötelékét. De még nem biztos benne, ahogy annyi minden másban sem.

A SZISZ-esek egyébként ritka szeretni való társaság, elfogott egy kicsit a szomor, hogy nem itt kezdtem szakkollégista pályafutásom, meg közben kicsit félek is, hogy négy szobatárshoz és folyamatos dzsemborihoz kicsi vagyok még, de aztán persze rögtön eszembe jut, hogy még ott a felvételi - előbb ők döntenek, hogy tetszem-e nekik, majd aztán beszélgethetek magammal.

A bevonó után már mint kedves ismerősök köszöntünk el egymástól, bevonók és bevontak. Visszamentem a koliba, lemostam az út fáradalmait, az éjszaka térdtől lefelé lefagyasztott, ám napközben teljes egészében kiolvadt lábamat a zuhany alatt áztattam egy kicsit, hajat mostam és zenét hallgattam és ez mind nagyon jó volt. Még úgy is szép, hogy az ELTÉ-n szünet van, hogy jómagam a Corvinust boldogítom és lehetne egy természetes irigység bennem, amiért Judit például otthon csücsül. Másfél hétig. De most jó így egyedül.

Miután kizuhanyoztam magam, vasárnap lévén elmentem a Sziklakápolnába. Kicsit meglepődtem, de kellemesen, hogy virágvasárnap van és barkaszentelés. A mise után a barkával ültem biciklire és mentem a Bárkába, hogy a kolisokkal színházazzak egyet. A darab egészen fantasztikusan pocsék volt, a dolgon az se javított, hogy az éjszakát vacogó forgolódással töltöttem, és azt is röviden. Mit mondhatnék, elég kellemetlen, amikor az embert bóbiskolásából váratlan ordítás/sikítás/mindkettő riasztja fel, nem egyszer. Most mondom: nem, nem lehet hozzászokni.

A darab után a friss levegő a járgányon egészen felébresztett. Az iparművészeti előtt egy éjjelnappaliban vettem egy pogácsát, és egy kefirrel egyetemben meg is vacsoráztam mindkettőt, miközben hitetlenkedve néztem az egészen ezüstérmeszerű holdat, ami ott hivalkodott, vagy inkább uraskodott az egyébként bársonykék égen, amit a csillagoknak nem volt merszük összeszórni.

A koliban szinte senki sincs, furcsa ez az üresség. Főleg azzal a tudattal, hogy jövőre talán én se leszek itt. Legyek? Vagy ne legyek? A Mousetrapesek már azt tervezgetik, hogy milyen darabot adjunk elő jövőre... Talán most jön az, hogy ha volna két életem?

https://www.youtube.com/watch?v=D1dKZMVFU58&feature=related

Ma órák után bementem a Sziklakápolnába egy kicsit, hogy ne csak egyedül egyedül legyek. Hosszúak voltak az utóbbi napok, és ha csak a közül lehet választani, hogy állandóan valakikkel vagy vagy teljesen egyedül, az nem a legjobb. A bácsi a bejáratnál barátságosan köszön, szerdánként már várja, hogy jövök, és mintha valami játék lenne, minden héten föltesz egy kérdést. Mára az jutott, hogy ide járok-e a BME-re, mire mondtam, hogy nem, oda, a Corvinusra.

Mikor kijöttem a kápolnából, az a bámulatos idő fogadott, amikor a zápor éppen csak hogy elállt, még minden csöpög, de már kisütött a nap, és a beton, amerre csak nézel, párolog a napsütésben. Ma egészen hideg volt, és a kép frissessége annyira de annyira széppé varázsolta a napot, hogy csuda. Az az idő, amikor az ég már meg is bánta a sok elhullatott esőcseppet, és inkább egyszerűen és könnyedén visszaszívja.

A mai kriminálisan rossz számítógépes módszertan óra után (egyetlen tanulság: jó volt az gimiben, hogy külön mosdó volt a tanároknak és a diákoknak és ezért nem ugyanazt a mosdót rohamoztátok meg óra után) nekivágtam, hogy az unokatestvéremnek bérmaajándékot vegyek. Hova fussak, hova ne fussak, szépen végigjártam az összes ékszerüzletet a Mammutban és a legelképesztőbb csillogó-villogó kereszteket toltam félre udvarias mosollyal az arcomon. Már épp kezdtem feladni a reményt és megfáradtan egy utolsó, elhagyott folyosóra fordultam be az egyes épületben, amikor kit látnak szemeim: Timit, akivel annyi derűs és annyi borús órát, napot és hetet töltöttünk együtt Berlin csodás városában. A fél perces késés után, amíg mindketten feldolgoztuk a nagy véletlent, egymás nyakába borultunk és utána megosztottuk egymással plázázásunk okát. Timi egy három éves félig lett, félig brit, problémás viselkedésű kisfiúnak keres születésnapi ajándékot, mint a bébiszittere. Rögtön engem is elfogott a vadászszenvedély, és el is indultunk becserkészni a játékboltokat.

Nagyon vicces volt vadászat maga. Olyan rég voltam játékboltban, el is felejtettem, milyen nagyszerű hely. Az ilyesmi kérdésekre: "elnézést, rózsaszín pónilovat keresek, ami hőre megváltoztatja a színét", vagy olyan szárnyas szörnyre lenne szükségem, ami, ha megnyomom a hasát, visít", a legtermészetesebb válaszok közé tartozik, hogy "hogyne, balra a második polcon", vagy "jaj, épp most fogyott el, nagyon viszik!". Elképesztő dolgokat láttunk és hallottunk. Közben persze ott volt a saját listánk. Sean szereti a dinókat, a krokodilokat, a tojásokat (?), a buborékfújót... Timi maximalizmusát mutatja, hogy még a csomagoláson is fél órát gondolkodott, hogy az ajándék valóban tökéletes legyen. Nehézséget okozott ugyanis, hogy Seanéknek feltehetően az összes dinós, krokodikos, tojásos, dínós-tojásos, buborékfújós-krokodilos játékból volt már egy-kettő otthon... De végül úgy ítéltük meg, hogy a gipsz dinók, amiket ki kell festeni és hűtőmágnes lesz belőlük, eléggé eredetiek. Én közben majdnem vettem egy olyan ördögszarvas hajráfot, ami világít, ha teszel bele ceruzaelemet. Ajándéknak szántam, de aztán győzött a jobbik eszem: mi van, ha a gyerek méretű hajráf nem megy rá az én felnőtt méretű barátnőm fejére?

Összességében elmondhatom, hogy ez volt az utóbbi idő legviccesebben elszúrt két és fél órája, és mindez egy tökéletesen és teljesen váratlan, de annál üdítőbb véletlenből nőtt ki.

És most az esőszagú, egészen lágy délutánban ideje elkezdeni tanulni. Pokol Béla, jöjj, légy a társam.

https://www.youtube.com/watch?v=ccZgxmxm32k&feature=relmfu

Ma hazafelé tudatosult bennem, hogy tényleg mennyire vakon tudok elmenni a világ mellett. Emellett gyorsan is felejtek.

A gesztenyefák tiszta zöldek, nyújtogatják a sok ezer tenyeret, de mindbe nem lehet belecsapni. Elfelejtettem, hogy ennyire zöld tud lenni egy fa, pláne egy hegy.

Egyébként kezdődik a magányos olvasgatás időszaka. Tornyozódnak a vizsgaidőszakra tartogatott olvasnivalók, ma vettem az első nagy levegőt, hogy belevágjak. Személyes, egészen bensőséges találkozás a tudással. Érzem, ahogy a hajam egy kicsit sötétebb lesz és gondolatban vések egy komoly ráncot a homlokomra.

Nyeltem egyet.

A sokadik volt ma már, a héten, a hónapban és egyáltalán,

számolhatatlan.

És panaszkodni mégse volt okom.

Eleddig.

Mert most

nyeltem egyet,

s lenyeltem a nyelvcsapom.

Mások ezt uvulának mondják. Hamarabb tudtam, mi történt, mint hogy tudtam volna a nevet,

azt éreztem csak, hogy valami történt,

valami bizony végbement,

valami megváltoztathatatlan, hogy szóhoz sem jutok,

se most, se máskor, soha többet, mert íme, én megnémulok.

Annyit beszéltem össze-vissza,

volt nyelvcsapom, hát volt mivel,

most, hogy ennek vége, minden kiejtett szó új értelmet nyer.

És mi is volt az utolsó mondat? "Judit, mikor mész zuhanyozni?"

Nem, ilyen tudattal igazán, de tényleg nem lehet megnémulni.

Tegnap történt az eset.

Egy kínosan dekoncentrált franciaóra után kis késésben hastáncra készültem. Gondoltam, beszólok a jógaterembe Erikának, aki a hastáncot tartja, hogy két perc és jövök, csak még át kell öltöznöm, bocsi a késésért. Be is nyitok a terembe, Erika már nyújt, mondom neki, hogy szia, bocsi, egy kicsit késni fogok, elhúzódott az órám, mire ő értetlenül néz rám, majd egyszerre felragyog az arca (Erika könnyen lelkesül és sokat mosolyog, tegnap óra végén viccből meg akarta nyalni az orrom) és így szól:

"Ja, te vagy az, nem ismertelek fel felöltözve, ruhában...!"

Nem mintha hastáncon meztelenül lejtenénk érzéki táncot a tükrök előtt. De azért igen jót nevettem magamban ezen a mondaton. Ilyet se mondott nekem még soha senki. Nem is hiszem, hogy nagyon fog...

A teljesen váratlan eseményekben az a nagyszerű, hogy az emberben fel sem merül a valószínűségek latolgatása. Egyszerűen csak megtörténik valami, és tökéletes.

Az utóbbi pár nap egzisztenciális problémái után, mintegy feloldásképpen sietett ma segítségemre a véletlen. Épp a Szabó Ervinben magyaráztam ki, miért nincs felhatalmazásom Jancsitól, hogy használjam a könyvtárjegyét. Szerencsére annyira kétségbeesettnek tűnhettem, hogy megszerezzem Füst Milán Boldogtalanok című drámáját, hogy a pultnál lévő bácsi, akivel a várakozás háromnegyed órájában szemeztem, megsajnált, és megkaptam a kívánt kötetet. Épp a sikertől megmámorosodva indultam kifelé, amikor csörgött a telefonom, de túl későn hallottam meg, és Évi már letette. Azon nyomban visszahívom, "Szia Anna, visszahoztad már a Szabó Ervinbe a könyveket, amiket kivettél a jegyemmel, épp itt vagyok...", és ekkor botlottunk egymásba a lépcsőház földszinti fordulójában Évivel.

Annyira megörültem és az egész olyan remek volt, hogy körülbelül egy percig csak nevettünk, egészen gyanakvó tekinteteknek téve ki magunkat. Amivel mi természetesen nem törődtünk olyan nagyon. Helyette pillanatok alatt eldöntöttük, hogy bizony megéheztünk és elmentünk ebédelni. Évi szokás szerint szoknya, reprezentatíve csinos jogászfelső és impresszív sarkak, én szokás szerint póló, nadrág és tornacipő. Ő meghallgatásra és hivatalos irodalátogatásra megy, én pedig mindegy, hogy hova megyek, de biciklivel.

Most az utam épp egy tagadhatatlanul hasznos, de ugyanolyan tagadhatatlanul unalmas cél felé vezetett: számítógépes módszertan, orrvérzésig. De szerencsére van nálam zsebkendő. Ami nem véletlen...

Szeretek biciklizni.

Szeretek este biciklizni.

Szeretek este a szemerkélő esőben biciklizni.

Szeretek este a szemerkélő esőben hegynek felfelé biciklizni.

Szeretek este a szemerkélő esőben hegynek felfelé a szélben biciklizni.

Szeretek este a szemerkélő esőben hegynek felfelé szembeszélben biciklizni.

Nagyon.

Bármennyi legyen is az ideális szám, már biztosan túlléptem. Agonizálok, a tanulás nem megy, szombat este van és az egyetlen megnyugtató dolog az estében a zene, mármint a tény, hogy találtam újat és jót, de még maga a zene se nyugtat meg, mert azt a név és forma nélküli vágyódást ébreszti fel bennem valami ismeretlen és újszerű iránt, ami épp azért veszélyes, mert névtelen és forma nélküli volta miatt lehetetlen beteljesíteni.

Sajnos a pótcselekvés a tanulás helyett az emailnézés. Ugyanaz az arctalanság: nagyon szeretnék ám valakitől levelet kapni, de hogy kitől, az egy teljes rejtély. (Annyira szeretem ezt a szót a kétféle jével, hogy most nem is találok rá szavakat.) Még a kismillió levlistára érkező butaságok is üde változatosságot jelentenek, ami direkt ijesztő.

Ó Guttman és Likert, segítsetek skáláitokkal ezen a kilátástalan estén.

Megjelennek a csóré bokák, feltűnik a ringó csípő,
télikabát tovatűnik, átmenetit vesz fel a nő.
Kemény csizmakopogás nem, tűsarok vagy babacipő
illik a szép napsütéshez, csizmában a lábfej felfő.
Reménykedő tavaszi szél egy-egy szoknya alá bekap,
napszemüveg, szálló tincsek, egy-két szeplő sikert arat.

A mai nap is tartogatott ám meglepetést. Azon kívül, hogy majdnem teljesen befejeztem a kitelepítettekről szóló kiselőadásomat és ébren kibírtam a két egyetemi órám, hazaérve pont az NK-s teremben ért a sokk.

Az elsős szakirányosok szerda délutánonként, az ideálisnak semmiképpen nem mondható hat órai kezdettel biztonságpolitikai kurzuson vesznek részt, melyet két oktató tart, felosztva maguk között az órákat. Balázzsal már többször találkoztunk, NATO-ztunk meg missziókról beszélgettünk és igazi ENSZ sapkát foghattunk a kezünkben. Ma azonban, ahogy azt Balázs előre jelezte, érkezett a másik tanerő, István.

Na mármost ezen a ponton több dolgot kell tisztáznunk. István az elképzelhető férfiszépség olyan fokán helyezkedik el, hogy a terembe belépő emberek (és bizony, fiúk-lányok hasonlóképpen, bár erről nem István tehet), először hátrahőköltek, majd hitetlen arccal a helyükre támolyogtak. Istvánnak amellett, hogy nem megvetendő fizikummal rendelkezik, gyönyörű zengő hangja van és kifogástalanul öltözködik. (Kis korrekció: a fiúk utólag közölték velem, hogy a zoknija nem volt megfelelő. De hogy a keze nagyon szép, csak valahogy mégis úgy gondolják, hogy inkább nekünk lányoknak van okunk sóhajtozni utána. Erre a kisujjából jöttek rá, valami furcsa módon.)

Maga az óra végtelenül hosszú volt és az EU biztonságpolitikájáról szólt. Láthatóan többen csak azért tettek fel kérdéseket, hogy István rájuk nézzen és kizárólag hozzájuk beszéljen. Óra után megegyeztünk, hogy jövő héten valaki le fog ejteni valamit, hogy láthassuk, ahogy lehajol. Nem semmi.

Részemről egész végig az a furcsa érzés uralkodott rajtam, ami olyankor szokott, amikor találkozom a tökéllyel. Zavar és idegenség. Arról nem is szólva, hogy István kísértetiesen emlékeztetett valakire, és csak az óra felénél jöttem rá, hogy az a valaki Takács Ákos, aki ha még nő tizenöt centit és növeszt tizenöt kiló izmot, akkor körülbelül így nézne ki.

Összességében... Összességében nagyon vicces volt a folyosón azt a hihetetlenül vicces beszélgetést hallgatni, melyben fiúk és lányok egyaránt elepedve-nyálcsorgatva idéztek fel apró részleteket István csodás valójából. És még a kompetíció tüskéje se fúródott senkibe. Nagyon, de nagyon vicces volt.

(A folyosón Mariann megkérdezte, hogy nem lehetne-e a töri szakirányon is tartani egy biztonságpolitikai kurzust.)

A mai nap fergeteges volt, félig nyitott szemmel vánszorogtam rajta keresztül, amitől viszont azon nyomban kipattant a szemem, az a következő jelenetsor.

Anna épp arra vár, hogy Ancsival találkozzon, de még van ideje, úgy határoz tehát, hogy benéz néhány antikváriumba a Múzeum-körúton, hátha épp most fog ráakadni a nyári darabra. Be is megy az egyik, furcsa mód újnak tűnő antikváriumba (paradox helyzet), mely a faborítás és a régi könyvszag ellenére olyan hangulatot kelt, mint egy kínai ruhabolt. Anna nem tudja megmagyarázni az érzést rögtön. Aztán a zene ad némi támpontot: "Rádió egy, ahol csak igazi magyar sláger megy." Gőzerővel, tegyük hozzá. Hősünk magában azt képzeli, hogy ha kihúzna egy könyvet a polcról és kinyitná, szegény Goethe vagy Schopenhauer lelke rögtön sikoltozni kezdene a méltatlan ricsaj miatt. Próbálkozik is, mikor a dráma szekcióhoz ér, azonban a kötetek a megrökönyödéstől csak némán hápognak vagy kissé megvetően támaszkodnak a polc oldalához.

Anna szemezget a kötetek között. Szereplőszámot néz, egyik ujja a tartalomjegyzéknél, a másik az oldalszámok közül keresi azt, ahol a biztatónak tűnő darab kezdődik. Egészen el van merülve ebbéli tevékenységében, a könyvespolc előtt állva, mikor egyszerre csak megszólal az eladó (szemüveges, őszülő negyvenes, kis pofaszakállal):

"Ne haragudj, olyan furán fogod a könyvet, megtennéd, hogy átjössz ide?" És egy másik, mellmagasságig érő polcra mutat. Hogy inkább támasszam rá a könyvet és ne tartsam már ilyen furán. Döbbenten nézek: ilyet még nem mondtak nekem. Hallgatásom és feltehetően kissé bamba arckifejezésem az eladó nyilvánvalóan szellemi korlátoltságnak tudta be, így lassan és tagoltan elismételte óhaját: "Csak mert olyan furcsán fogod a könyveket, átjönnél ide a másik polchoz?" És segítőkészen integet az említett polc felé.

Hirtelen az egész nap súlya rám zuhant és úgy éreztem, mindjárt elsírom magam. Huszonegy évet sikerült végigélnem, s bár számos hiányosságommal tisztában vagyok, azzal még senki nem vádolt, hogy inkompetens vagyok a könyvek tartásának módszerében.

Valamit évek óta nagyon, de nagyon rosszul csinálok.