Az egyik kolis sráccal, Kristóffal beszélgettem valamelyik este, és ő mesélte, hogy amikor kicsi volt, azt hitte, hogy ha felkapcsolja a villanyt, akkor valahol, egy kis szobában egy ember megnyom egy gombot és attól lesz világos. Az, hogy ő a kapcsolót felkattintja, csak jelzést küld ennek az embernek, hogy kapcsolja fel a villanyt. Kristóf mondta, hogy időnként éjszaka, amikor felébredt, azzal szórakozott, hogy vajon, ha felkapcsolja a villanyt, felébred-e az ember is, és világos lesz, máskor pedig fel-lekattintotta a villanyt, hogy lássa, mennyire gyors a kis kuckóban lakozó bácsi.
Valami ilyesmi történt velem is. Ma délután, hogy kiűzzem magamból a megfázás gonosz szellemét és erőt merítsek az esti logika órámhoz, lefeküdtem aludni. Odatettem persze a telefonom, hogy csörögjön, ha menni kell, de hamarabb felébredtem, és mivel volt még időm, belefogtam valaminek az intézésébe, de az ébresztőt nem kapcsoltam ki. Elöljáróban a továbbiakhoz el kell mondanom, hogy az ébresztő és a csengőhang nálam, amióta új telefonom van, ugyanaz. Ez érszint lustaságomból, részint nemtörődömségemből fakad. Mindenesetre így esett meg, hogy amikor az ott felejtett ébresztő csengeni kezdett, első reflexem, bár tudtam, hogy nem keresnek, és csak az ébresztő szól, az volt, hogy milyen szívesen felvenném most a telefont és elbeszélgetnék azzal a kedves illetővel, aki már évek óta lelkiismeretesen ébresztget reggel, délután meg este, emlékeztet, hogy ne hagyjam otthon a futócipőm, hogy vegyek zsemlét és hogy fizessem be a kolidíjat... Egy végtelenül türelmes, középkorúnál kicsit idősebb nőt képzelek el, akinek enyhe alapozóillata van és festi a haját, de úgy, mint aki nem az öregedés ellen küzd, csak szépen akarja csinálni.
Ezúton is köszönöm neked, kedves ismeretlen.
