A szélfútta észérvek azok, amelyeknek váza ott van még az emberben, csak jön egy kósza szél, és épp a vázra aggatott észt fújja ki az építményből.
Így számolgattam én, hogy fogok a fél háromkor végződő óra után bevásárolni, hazamenni, megírni a francia házit, elmenni futni, beülni franciára, megcsinálni a másnapi házit, befejezni a SZISZ felvételit és aludni. Mert így ésszerű.
Ekkor jött a kósza szél és megmaradt a váz: elmentem vásárolni és vettem egy csomó, az élethez nem szükséges dolgot, többek között egy tábla csokit, kiléptem a boltból, megutóebédeltem, elővettem a könyvem és elkezdtem olvasni. Közben előkerült a csoki is, és a kisbolt előtt egy padkára telepedve másfél órán keresztül csak a lapozás meg a csokievés zavartam meg mozdulatlan olvasásom. A szél tovább fújt, egyre lehetetlenebbnek éreztem, hogy ma még fel fogok jutni a Gellért-hegyre, de aztán két félelmetes csavarral, mondhatni éles kanyarral, amit bevéve majdnem az óceánba zuhantam, véget ért a könyv, és ott maradtam a padkán, könyv és csoki nélkül. Várt a hegy.
Most pedig, a hegyre felküzdve magam, tehetetlenül állok a francia házi réme előtt. Egy teljesen valószerűtlen világ kísértete, a világé, ahol határidők, osztályzatok el nem sodorható és odébb nem fújható hada áll és les rám.
