A teljesen váratlan eseményekben az a nagyszerű, hogy az emberben fel sem merül a valószínűségek latolgatása. Egyszerűen csak megtörténik valami, és tökéletes.
Az utóbbi pár nap egzisztenciális problémái után, mintegy feloldásképpen sietett ma segítségemre a véletlen. Épp a Szabó Ervinben magyaráztam ki, miért nincs felhatalmazásom Jancsitól, hogy használjam a könyvtárjegyét. Szerencsére annyira kétségbeesettnek tűnhettem, hogy megszerezzem Füst Milán Boldogtalanok című drámáját, hogy a pultnál lévő bácsi, akivel a várakozás háromnegyed órájában szemeztem, megsajnált, és megkaptam a kívánt kötetet. Épp a sikertől megmámorosodva indultam kifelé, amikor csörgött a telefonom, de túl későn hallottam meg, és Évi már letette. Azon nyomban visszahívom, "Szia Anna, visszahoztad már a Szabó Ervinbe a könyveket, amiket kivettél a jegyemmel, épp itt vagyok...", és ekkor botlottunk egymásba a lépcsőház földszinti fordulójában Évivel.
Annyira megörültem és az egész olyan remek volt, hogy körülbelül egy percig csak nevettünk, egészen gyanakvó tekinteteknek téve ki magunkat. Amivel mi természetesen nem törődtünk olyan nagyon. Helyette pillanatok alatt eldöntöttük, hogy bizony megéheztünk és elmentünk ebédelni. Évi szokás szerint szoknya, reprezentatíve csinos jogászfelső és impresszív sarkak, én szokás szerint póló, nadrág és tornacipő. Ő meghallgatásra és hivatalos irodalátogatásra megy, én pedig mindegy, hogy hova megyek, de biciklivel.
Most az utam épp egy tagadhatatlanul hasznos, de ugyanolyan tagadhatatlanul unalmas cél felé vezetett: számítógépes módszertan, orrvérzésig. De szerencsére van nálam zsebkendő. Ami nem véletlen...
