Talán csak ez a fehér felhőréteg-szerűség, ami ma az eget takarta, ereszkedett le olyan mélyre, hogy összenyomta maga alatt a levegőt és vele együtt engem is nagyobb erővel nyomott a földbe. Érzem a könyökömön a súlyt, amivel az asztallapot nyomom és külön tudatosul bennem a határ, ahol az ujjam a billentyűt már lenyomásba billenti át.
Ilyen volt a mai nap. Lassú és elnyújtott, hogy kicsit féltem is biciklire ülni - mi van, ha leszédülök róla? A nap legnagyobb izgalmát az tartogatta, amikor egy ronda nagy fekete bogár belerepült a pólóm nyakkivágásába és a Margit-hídi kereszteződésben halásztam ki a szerencsétlent. Kevésbé izgalmas, annál kellemetlenebb a módszertan tanár betegsége, ki miatt aztán egy egész lyukasórányi időt töltöttem objektíve haszontalan olvasással. Mégse tudok betelni vele: Steinbeck világa beszippantott, és így egyáltalán nem érdekel a Szociológiai Szemlében megjelent és számomra kötelező olvasmányként előírt vizsgaanyagok tömkelege. Az a szépség, amit a Rosszkedvünk telének egy-egy mondata rejt, gyorsan meg tudna győzni, hogy a következő másfél hónapot vizsgák helyett valami nagyobb jó keresésével töltsem, de megalkuvó természetemet ismerve mihelyt befejeztem a könyvet, odaragasztom magam egy székhez és kezembe veszem a következő tanulmányt: A szociális és etnikai alapú lakóhelyi szegregáció változó formái Magyarországon a piacgazdaság átmeneti időszakában.
Mindig gyanúsak voltak számomra azok a szerzők, akik a mondandójuknak egy sornál hosszabb címet tudnak csak adni.
