Nyeltem egyet.

A sokadik volt ma már, a héten, a hónapban és egyáltalán,

számolhatatlan.

És panaszkodni mégse volt okom.

Eleddig.

Mert most

nyeltem egyet,

s lenyeltem a nyelvcsapom.

Mások ezt uvulának mondják. Hamarabb tudtam, mi történt, mint hogy tudtam volna a nevet,

azt éreztem csak, hogy valami történt,

valami bizony végbement,

valami megváltoztathatatlan, hogy szóhoz sem jutok,

se most, se máskor, soha többet, mert íme, én megnémulok.

Annyit beszéltem össze-vissza,

volt nyelvcsapom, hát volt mivel,

most, hogy ennek vége, minden kiejtett szó új értelmet nyer.

És mi is volt az utolsó mondat? "Judit, mikor mész zuhanyozni?"

Nem, ilyen tudattal igazán, de tényleg nem lehet megnémulni.