A mai kriminálisan rossz számítógépes módszertan óra után (egyetlen tanulság: jó volt az gimiben, hogy külön mosdó volt a tanároknak és a diákoknak és ezért nem ugyanazt a mosdót rohamoztátok meg óra után) nekivágtam, hogy az unokatestvéremnek bérmaajándékot vegyek. Hova fussak, hova ne fussak, szépen végigjártam az összes ékszerüzletet a Mammutban és a legelképesztőbb csillogó-villogó kereszteket toltam félre udvarias mosollyal az arcomon. Már épp kezdtem feladni a reményt és megfáradtan egy utolsó, elhagyott folyosóra fordultam be az egyes épületben, amikor kit látnak szemeim: Timit, akivel annyi derűs és annyi borús órát, napot és hetet töltöttünk együtt Berlin csodás városában. A fél perces késés után, amíg mindketten feldolgoztuk a nagy véletlent, egymás nyakába borultunk és utána megosztottuk egymással plázázásunk okát. Timi egy három éves félig lett, félig brit, problémás viselkedésű kisfiúnak keres születésnapi ajándékot, mint a bébiszittere. Rögtön engem is elfogott a vadászszenvedély, és el is indultunk becserkészni a játékboltokat.
Nagyon vicces volt vadászat maga. Olyan rég voltam játékboltban, el is felejtettem, milyen nagyszerű hely. Az ilyesmi kérdésekre: "elnézést, rózsaszín pónilovat keresek, ami hőre megváltoztatja a színét", vagy olyan szárnyas szörnyre lenne szükségem, ami, ha megnyomom a hasát, visít", a legtermészetesebb válaszok közé tartozik, hogy "hogyne, balra a második polcon", vagy "jaj, épp most fogyott el, nagyon viszik!". Elképesztő dolgokat láttunk és hallottunk. Közben persze ott volt a saját listánk. Sean szereti a dinókat, a krokodilokat, a tojásokat (?), a buborékfújót... Timi maximalizmusát mutatja, hogy még a csomagoláson is fél órát gondolkodott, hogy az ajándék valóban tökéletes legyen. Nehézséget okozott ugyanis, hogy Seanéknek feltehetően az összes dinós, krokodikos, tojásos, dínós-tojásos, buborékfújós-krokodilos játékból volt már egy-kettő otthon... De végül úgy ítéltük meg, hogy a gipsz dinók, amiket ki kell festeni és hűtőmágnes lesz belőlük, eléggé eredetiek. Én közben majdnem vettem egy olyan ördögszarvas hajráfot, ami világít, ha teszel bele ceruzaelemet. Ajándéknak szántam, de aztán győzött a jobbik eszem: mi van, ha a gyerek méretű hajráf nem megy rá az én felnőtt méretű barátnőm fejére?
Összességében elmondhatom, hogy ez volt az utóbbi idő legviccesebben elszúrt két és fél órája, és mindez egy tökéletesen és teljesen váratlan, de annál üdítőbb véletlenből nőtt ki.
És most az esőszagú, egészen lágy délutánban ideje elkezdeni tanulni. Pokol Béla, jöjj, légy a társam.
https://www.youtube.com/watch?v=ccZgxmxm32k&feature=relmfu
