Elnézést, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem - ennek oka hol a krónikus elfoglaltságban, hol pedig a krónikus dologtalanságban rejlik. Hazaértem Londonból, sajnálatos módon az ottani időjárást is magammal hozva. Az elmúlt egy hónap eredményeként még mindig felkapom a fejem, ha a Duna-parton valaki magyarul szólal meg - képzelhetjük, hogy ez elég gyakran előfordul. A járdán jobb helyett balra térek ki, de még nem ütköztem össze senkivel. Ó, igen, és írtam egy darabot. Készen van a Trisztán, mármint úgy körülbelül, kisebb javító munkálatok még várhatóak: körülbelül ott tartunk, mint amikor egy házat már csak ki kell festeni belülről és kész. Attól félek, ez lesz a legkevésbé szórakoztató rész, de ennek is meg kell lenni.
Igazából a mai az első olyan nap a nyárban, hogy nincs olyan, hogy valamit csinálni kell. Időnként azon kapom magam, hogy lázasan azon gondolkodom, ugyan mit is felejtettem el, mi a napi parancs, aztán rájövök, hogy nincs, nyugodtan olvashatok, vagy akár nem olvashatok, ha tetszik. És bár ez a helyzet csak estig tart és utána megint bele kell vágni a mindenféle strukturált tevékenységekbe, ez most végtelenül jól esik.
