A jelek szerint, bár teljes mértékben megbízható és reprezentatív adatok nincsenek, határ a csillagos ég.
És mostanában ugyancsak feszegetem ezeket a határokat. Merthogy tegnap is mi történt? Már végigültem négy órát, egyre lejjebb és lejjebb csúszva a széken, gondolkodtam, hogy miért is nincsen nálam fogpiszkáló, amivel ki tudnám peckelni a szemhéjam... És fél ötkor rájöttem, belém hasított a felfedezés, hogy telefonálnom kell. Gellértet kell hívnom, a kolis darab Metcalf őrnagyát, mert írt emailt, hogy az utolsó hétvégi próbán nem tud részt venni és ezt csak most közölte. (Egyébként miatta kezdtem a projektes leveleim tárgyába beleírni a tényleges tárgy mögé, hogy GELLÉRT OLVASD EL TE IS...) Elő is keresem a számát, mindegy, hogy mindjárt kezdődik az óra és egy csomóan ülnek körülöttem, ezt most már rendezni kell, különben elúszik az előadás. Kicsöng a telefon, Gellért fel is veszi, és elképesztően furcsa módon még én leszek a felelős azért, mert ő nem szólt nekem időben arról, hogy a főpróbán nem nagyon lesz ott.
Kicsit feszült vagyok, ez hallatszik a hangomon, de hát mindegy, megoldjuk, kérlek, máskor próbálj meg előre szólni és időben elolvasni minden levelet, amit írok, mert azért írom őket. Jó.
Leteszem a telefont, enyhén zavarban, amiért ezt a többiek előtt rendeztem le, de zavarom semmi ahhoz képest, amikor a mellettem ülő lány megszólal: "képzeld, épp a barátommal beszéltél".
Egyszerre több dolog fordul meg a fejemben. A "milyen kicsi a világ" csak egy futó gondolat, a "persze igazán túl egyszerű lenne, ha Petinek vagy Sanyinak hívnának, drága Gellért" a következő. Mentegetőzés, mindenki nevet. Talán csak rajtam és a lányon kívül mindenki...
