És a láthatatlanság valahogy súlytalansággal is együtt jár. Ami külön jó, mert különben elég nagyot esnék a hatodikról. Így viszont egy elegáns mozdulat, és az ablakpárkányról rögtön a London Eye tetejére libbenek, és az egymáshoz bújó szerelmespárok a keréken még szét se rebbennek rémülten, hogy te jó ég, egy repülő Anna. Erre jó a láthatatlanság.

A kerék egy óra alatt fordul meg teljesen, így a tetejéről fél óra alatt érek le. Sétálok egyet a Temze-parton, utána a Tate Galleryben járok egyet, biztos vagyok benne, hogy ebben a csodaszép tavaszi időben az egyik takarítónő véletlenül nyitva hagyott egy ablakot. Régi vágyam volt, hogy egyszer nyitvatartási idő után, éjjel járjak egy múzeumban. Itt az alkalom.

Felmerülne bennem, hogy a Temze túlpartjáról nem is egy hídon át térek vissza, hanem úszva, hiszen a hideget sem érzem, azonban erről hamar lebeszélném magam. Ennyi természetfeletti tulajdonsággal senkit nem áld meg az ég egy estére, kár kísérteni a sorsot. És mivel testtelen nem lettem, csak súlytalan, nagyon el is áznék.)

Még hosszan barangolhatnék ám, nagy a város. Inkább viszont:

Bóbita bóbita álmos,

Elpihen őszi levélen.

Két csiga őrzi az álmát,

Szunnyad az ág sürüjében.