London tényleg megtörtént. Épp most kaptam képeket róla, hogy valóban milyen szépek voltunk. Nem is önmagunk, szinte. Kész szerencse, hogy itt a bizonyíték, mert bizony a mai nap megviselt annyira, hogy jó pár dologban kételkedni kezdjek. Éjjel értünk haza Londonból, hazafelé a taxiban még végighallgathattuk a sofőr, Gábor szerencsétlen viszonyát a matematikához, és hogy az öccsének mennyivel könnyebben ment minden... Otthon meg kipakolás, mosás, annál szebb volt hatkor kelni és jól kiteregetni... Aztán már mehettem is gyógytornára, ahol cserébe a háromnegyed óra néma szenvedésért (tévedés, kis lihegő légzéssel adhattam hangot véleményemnek. Sőt, erősen bátorítottak a lihegésre), s a végén a néni megdicsért. Szép volt az a perc.

Utána irány a koli. Azzal voltam, hogy na, ma aztán nagyon hatékony leszek, mindent és mindenkit elintézek, de helyette csak engem intéztek el. Valami egészen hihetetlen módon belesodródtam abba, hogy én legyek a szakirányos évfolyamon a tanárokkal való kapcsolattartó, így "Morzsoló" Csabával bájos, tisztelt kisasszony kezdetű leveleket váltok, a katonatiszttel meg telefonon tisztelgünk egymásnak, amikor bejelentik, hogy hoppá, ma mégsem lesz óra. De ez még mindig jobb, mint a szakirányvezető elegáns módszere és remek szervezőkészsége, mellyel a feladatokat képes delegálni. Sajnálatos módon nekem.

(Az egyetem a koli mellett szinte el is sikkad. A szokásos ketten kérdezünk és a tanár beszél modell érvényesül.)

A koliban az este fénypontja azonban még hátra volt. Egy űrjogászt láttunk vendégül a szerda esti előadások soron következő eseményén. Kiderült, amit eddig is tudtunk, hogy nem lesz telkünk a Holdon. Ami viszont meglepő volt, az az, hogy az ember gerince sok százalékkal megnyúlik az űrben töltött huzamosabb idő után. A bácsi számára az derült ki, hogy hogyan kell PowerPoint prezentációt készíteni (jobb későn, mint soha - hátha azt is megtanulja, hogy 10-es betűmérettel nem lesz olvasható a műve). Egyébként láthatóan nagyon sok mondanivalója volt az űrről, mert nem elég, hogy az emberi beszédtempó kétszeresét használta, ráadásul a búcsúzó két mondata is öt percre nyúlt. Évi, akivel kétségbeesésünkben sms-eztünk (lehet, hogy itt maradtunk le az előadás legérdekesebb részéről?), azt írta, hogy "előadónk olyan volt, mint egy kamionsofőr, aki sok Discovery Channelt nézett vagy most jött a Csodák Palotájából". Évi, nagy igazságot szóltál. Ez sajnos alig segített prüszkölésbe fojtani a nevetésem, mikor olvastam az üzeneted...

Mit is mondhatnék? Az életem egy olyannyira céltalan hajó, hogy még csak meg sem kíséreltek kormányt építeni bele.

https://www.youtube.com/watch?v=8gFCW3PHBws

Jancsi szerint lehetnék diplomata. Lehet, hogy megtanultam uralkodni az arcvonásaimon, még akkor is, amikor undorító májkrémes szendvicset adnak nekem és a fele már a számban van?

A jövő kifürkészhetetlen. Olvasásra viszont mindenkinek javaslom Muriel Barbery The Elegance of the Hedgehog című művét. Legalábbis a kilencvenhatodik oldalig. Ha már az egyetemen semmi értelmeset nem kell csinálni, elhatároztam, hogy legalább választékos könyveket fogok olvasni. Olyanokat, amelyekben legalább öt oldalanként előfordul Kant vagy Nietzsche neve. (De a könyv tényleg jó.)

Estére már csak a zuhanyzás nagyon primitív öröme maradt. Megyek is.