A tanácsadó pedig jómagam vagyok. A mai estén két, egyenként fél órás elbeszélgetést folytattam kollégista társaim jövőbeli terveiről, illetve hogy ezek mennyire kompatibilisek a szociológia és politológia szak, valamint a nemzetközi kapcsolatok szakirány adottságaival. Mondhatni, egymás kezéből kapkodtak ki.
Az egyik fiú még kedves és érdekes is volt. A másik - hát nem. (Ide egy kis mosolyt képzeljetek, ne valamilyen lelketlen anyázást. Csak unalmas volt picit és nem tudta, hogy én nem tudok helyette döntést hozni...)
De azért meghallgattam és elmondtam neki, amit kellett. Ahelyett, hogy a módszertan házim írtam volna...
Ó, és a legjobb: ma logikán az egyik srác azt mondta, hogy nem úgy kéne beszélnem, mintha épp üstöt akarnék eladni (!) vagy valami ilyesmi. Akkorát nevettem! Egy picit jogos is volt, amit mondott, egy picit fájt is, de az a megragadó képszerűség, amivel a kritikát megfogalmazta, kárpótolt mindenért. Mostantól, ha agresszíven kezdenék beszélni, csak eszembe jut, hogy ne úgy, mintha üstöt árulnál, és meg van oldva a dolog.
