Véget ért a hét. Nem minden viszontagság nélkül, de végre itt a péntek este. De azért a mai nap sem telt esemény nélkül.
A reggeli esemény, mely vérmérséklettől függően sikolyban, ugrabugrálásban vagy éppen bágyadt vigyorban testesült meg, az volt, hogy a reggel nyolcas franciaóra betegség miatt elmaradt. A legőszintébben jobbulást kívánva sem tudtunk nagyon szomorkodni az események ilyetén alakulásán, én személy szerint pedig megkíméltem a társaságot egy kriminálisan rossz kiselőadástól a francia külvárosok életéről.
Mindenesetre, hogy ne pazaroljuk az időt, úgy döntöttünk, hogy megnézzük A király beszédét a kisaulában a kanapén. Linda azon nyomban el is aludt, egyetlen kommentje a film után ennyi volt: nagyon sokat kiabáltak benne.
A film után-közben második reggelit tartottunk, majd következett az Egérfogó próbája a kolis színjátszóval. Sajnos azt kell, hogy mondjam, sok nevetésnek sok az alja, nagyon jól érezzük magunkat, de nem haladunk valami öles léptekkel.
Egykor, bár a többiek még próbáltak, én odébbálltam, ugyanis új félig-munkahelyemre kellett mennem megbeszélni a további teendőket, miután a kérdőívem nagyon jó minősítéssel átment. El is kerekeztem a Bécsi útra. És vártam. Ugyanis épp kupaktanács volt a teljes csapattal. Ez nagyon vicces volt, mert a honlapot nézegetve már ismertem egy-két arcot (a hat-hétből), és igen érdekes volt látni a fényképeket megelevenedni. Azt kell, hogy mondjam, hogy egyesek kifejezetten előnyösen tudják fényképeztetni magukat.
Miután a kupaktanács lezárult, jöttem én. És innen kezdve annyira nem lett vicces a dolog. Egy és negyed órát ültem az irodában, javarészt ilyen megszólalásokat hallgatva: "de hát most akkor mit csináljak magával, és hova tűnt ez az adatbázis, akkor itt ezt meg lehetne nézni de Ági nincs itt és akkor..." Egyre erősödött bennem a vágy, hogy megmondjam, ha nincs rám szükség, mondják meg, de akkor nem kellett volna a tanszéken mondani, hogy érdemes eljönnöm... No mindegy. Az idő telt, lassan negyed négy felé járt, én még nem ebédeltem, és mindinkább úgy éreztem, mintha a szoba bal hátsó sarka süllyedni kezdene. Ami, lévén, hogy a harmadikon voltunk, nem valami biztató kilátás. Mondhattam magamban persze, hogy szerencse, hogy mi a jobb első sarokban ülünk, de ez csekély vigasz, főleg ha az ember arra gondol, milyen volt a Titanic süllyedésekor a kettétört hajócsonk felső felén lenni. Az is igaz, hogy én itt csak Leonardo DiCapriora és Kate Winsletre hagyatkozhatom, de akkor is.
Hozzátenném még azt is, hogy milyen kicsi a világ. Az egyik tanulmányt mutatta épp T. I. J. úr, és meg találta kérdezni, hogy nem ismerem-e vajon P. Gergőt, aki a tanulmányt írta, Phd hallgató. És bár nem értem, miért gondolta, hogy ismerném, a valóság az, hogy ismerem, és egy fergetegesen rossz projektfeladat órát tart nekem minden csütörtökön 11.20-tól. Hát ennyire kicsi a világ. Vagy csak a szociológusok vannak kevesen?
Végül kaptam egy megfélemlítő méretű adatbázist a pendrive-omra, ("és most átadom önnek az adatbázist, védelmezze és oltalmazza nemesen és megtántoríthatatlanul az elesetteket, Lady Anna!", mondta Artúr király), és bár a táskám egy grammal nem lett nehezebb, mégis éreztem a bitek és bájtok súlyát a vállamon, vagy talán inkább a követ a szívemen. Buta Anna, aki mint a szarka, sokat akar, aztán meg meglepődik, hogy nem bírja...
Mindenesetre kopogó szemmel ismét kerékre szálltam és átvánszorogtam a Vörösmarty térre. Ott ugyanis új darabbal szerettem volna gazdagítani a ruhatáram. Ennyire van itt a tavasz, egyszerűen felkeltem reggel és éreztem, hogy ma este szükségem lesz egy miniszoknyára. Bementem a H&M-be, nézelődtem, felpróbáltam néhány dolgot, és rájöttem, hogy nem ártana eladói segítséget kérnem. Kérdezem is a lányt, hogy mi a véleménye, mire ő üveges szemekkel bámul vissza rám. Majd felocsúdik: "jaj ne haragudj, nem értettem, mit kérdeztél, azt hittem, a tiéd a szoknya..." Ezt úgy vettem, hogy a szoknya átment a vizsgán és egymásnak vagyunk teremtve, meg is vettem.
Mellesleg elképesztő, hogy mi mindent tudnak az emberek belerakosgatni próbálandó ruhák zsebeibe. Egy másik szoknyában valami tojás formájú, ragadós valami volt, ki se mertem venni a zsebből, helyette rögtön levettem a kérdéses ruhadarabot és óvatosan visszatettem a vállfára.
A vásárlás után már igazán csak az evés volt hátra. Vettem két halas szendvicset és kerestem egy padot, hogy szemlélődve megebédeljek. Fél ötkor, de ez mindegy. Volt mit nézni, tudniillik, mint megtudtam, ma este holland-magyar meccs lesz, és egész Budapestet elárasztják a narancssárgába öltözött hollandusok. Kukásmellény, overall, göndör narancs paróka, és mindez főleg jóval középkorú fölötti embereken. Nyilván csak ők tudtak elszabadulni otthonról, mert úgysem dolgoznak... Szóval színpompás látvány volt a Váci utca.
Később tűnt föl egy kicsit, hogy pont a Carpe Diem sztriptízbár előtt telepedtem le. Azt is észrevettem magamon, hogy már percek óta a "táncoslányokat és pincérnőket felveszünk, jelentkezés helyben vagy telefonon!" feliratot bámulom. Nem baj. Itt például biztosan nem mondanák azt az embernek, hogy jaj, nem is tudom, mit csináljak Önnel...
Végül már csak az maradt hátra, hogy tudja a jó ég, hányadszorra megmásszam bringával a hegyet. Előtte még átmentem az aluljárón az Erzsébet hídnál, s jót derültem a két korombeli zenész srác muzsikáján. "Ne szívjál füvet, szívjál inkább..." Nagy sikerük volt, a hollandok körében is, akik pedig igazán nem tudhatták, hogy miről szól a dal...
Most pedig itt ülök pici szobámban, és nem tudom elszánni magam, hogy takarítsak vagy tanuljak vagy bármi más hasznosat tegyek. A teljes ellanyhulás állapotában körülbelül tizedszerre hallgatom e nem túl derűs, ám annál fülbemászóbb dalt, hogy miért, igazán, ki tudja...
