Ebben a félévben, jól emlékszem, roppant felelőtlenül amiatt panaszkodtam egy csomót, hogy nem történik semmi, az élet egy posványos holtágában tocsogok mindenféle irány nélkül.
No mármost a helyzet azóta radikálisan megváltozott. Gáttörés következett be és eltüntette a tétlen unalom árnyékát is. Marad a tehetetlen frusztráció, mondhatnám, ha igazságtalan szeretnék lenni. De valójában tényleg elkezdtem csinálni a dolgokat, intézni az életem, gyakornoknak jelentkezni, házikat írni, kutatást tervezni, hasonlók. És mint ahogy oly gyakran láttuk már, ha az ember elkezdi magát a saját hajánál fogva kirángatni a mocsárból, azt veszi észre, hogy hirtelen másba is lehet kapaszkodni. Ha másba nem, az egyszerre ingergazdaggá váló környezetbe.
Tegnap este is példának okáért úgy gondoltam, hogy megírom a kulturális antropológia kiselőadásom. (Ja, szolgálati közlemény: a Kipling-fordításom elnyerte a csoport osztott helyen legjobbjának megtisztelő címét.) Szóval a kiselőadásom Róheim Gézáról fog szólni. A tanulmány pedig, amit bemutatok, az infibulációról szól. Nem tudom, ki mennyire járatos a témában, mindenesetre ha nem az, akkor javaslom, hogy ne kevés alvás után éjfél tájban kezdjen hozzá az ismerkedéshez.
A könyvben egyébként a fent jelzett tanulmánynál könyvjelzőként egy üres lap fogamzásgátló lapult.
De azért a mai nap sem volt kutya. Reggel enyhén idegesen keltem, ugyanis eljött a nagy nap, hogy a Kicsi De Szakmailag Tiszteletreméltó Piackutató Intézetnél (melynek nevét fedje homály), mint leendő munkaerő jelentkezzem. Úgy képzeltem, csak megbeszéljük, hogy nyáron mikor jöjjek, mennyi időre meg hasonlók. A tárgyalás eredménye: péntekre kell az első munkát befejeznem és prezentálnom. Nem mondom, hogy reszketek a félelemtől, de csak mert egy kicsit le vagyok bénulva. Talán nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetnem Tanács János óráján az álláspont hathatós képviselésének elsajátítására. A megbeszélésről annyira kóvályogva jöttem ki, hogy még a kabátomat is ott felejtettem a fogason és úgy kellett visszamásznom a harmadikra érte.
Ráadásul edzőcipőben. Vagyis lebuktam. Azt a turpisságot eszeltem ki ugyanis, hogy ebben a gyönyörű időben bringával megyek a Bécsi útra, ezzel is levezetve a feszültséget, és viszek magammal szép ruhát meg szép cipőt, amit ott majd szépen átveszek és akkor szép leszek. Még ki is festettem magam, hogy lássák, komolyan gondolom a dolgot. Vagy hogy én érezzem ugyanezt? Mindenesetre az első gond akkor jelentkezett, mikor a hátsó kerekem feltűnő löttyedtségről tett tanúbizonyságot, ráadásul tette ezt a Gellért-hegy alján. Szerencse, hogy a legutóbbi izgalmas útlevélcsináltatási kirándulásomon felfedeztem egy benzinkutat a közelben, ahol a nem túl barátságos, de végül is segítőkész benzinkutas segített kereket fújni. Vagyis megint nem találtam ki egyedül a módszert. Helyette eljátszottam a "jaj környezettudatos vagyok ezért biciklizem és emellett menő a napszemüvegem de azért a keréken a szelepet épp csak hogy le tudom csavarni" típusú kicsit ideges lányt.
Ezzel együtt is örülök a biciklizésnek. Ha mást nem is, legalább éreztem, hogy vannak lábaim, és hogy ezek képesek előre vinni.
A délelőtt további része szorgos könyvtárazással telt. Utána ebéd a Vásárcsarnokban. Élmény. Csatlakozott ugyanis hozzám egy valamilyen volt Szovjetuniós, érthetetlen nevű országból két negyvenes évei végén járó férfi, az egyik beszélt, a másik hallgatott, na de az egyik épp eleget beszélt ahhoz, hogy lehessen hallgatni. Jó sok nyelven beszélt, és nem nagyon érdekelte, hogy én vajon beszélek-e ezeken a nyelveken úgy általában, pedig hozzám intézte a szavait. Az általános érzésem az volt, hogy megmaradt benne a kisiskolás meg kamasz reflex, hogy más anyanyelvűeknek a saját nyelvén, vagy bármilyen más idegen nyelven disznóságokat mondjon. Az angoltudásomat lepocskondiázta, szerinte a német a fontos meg az orosz. Oroszul mindenféle nem túl biztatóan hangzó dolgot vigyorgott az arcomba, majd pedig meggyőződésem, hogy azt kérdezte, mennyit kéne fizetnie, hogy lefeküdjek vele, mindezt olaszul. De ez valami argó lehetett, mert az igét inkább csak sejtettem, mint értettem. Sajnos minden nyelven olyan erős akcentusa volt, hogy nehéz kideríteni az igazságot. Mikor megemlítette, hogy a köztünk lévő korkülönbség miatt, meg tekintettel az ő érett korára, legyek kedves, mondtam neki, hogy az is vagyok, végül is még nem vágtam pofon, majd elegánsan kidobtam az időközben kiürült borsófőzelékes tányérom és távoztam, mielőtt erre reagálhatott volna.
Most már este van, és a kolis logika, énekkar, hétvégi túlélőtúra-megbeszélés és kései konyhai csevej és vacsora után igyekszem átalakulni a saját titkárnőmmé, hogy beosszam, mikor és hogyan fogom tudni megcsinálni azt a sok dolgot, amit elvállaltam. Szinte magam hajtottam a fejem igába, úgyhogy nincs okom panaszra.
Most néztem tükörbe és egy magát Annának tettetni akaró pandamacival találtam szembe magam. A sminkem a nap folyamán észrevétlenül lopakodott egyre lejjebb és lejjebb az arcomon, szerintem a mélypontot a férfikar énekkari próbája alatt érte el. Melynek ugye oszlopos tagját képezem. Ennek a barna lánynak csakis én leszek a párja, valamint nincsen kenyér, nincsen só, feleségem sincsen jó.
