Itt ülök a Sóházban, a fantasztikus számítógépes módszertan óra előtt. Előttem meg két egymásba feledkezett, hormonálisan túlfűtött egyetemista lassan vetkőzni kezd, annyira szeretik egymást... Végül is, ebédszünet van...
Ami a megtörvét illeti - nagyon erős a gyanúm, hogy a jobb kislábujjam eltörött. Eme gondolatomban az ügyeleten ügyelő doktornéni is megerősített, akit hajnali ötkor hívtam fel, hogy irgalmatlanul fáj a lábam.
Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy az éjszaka közepén felébredek, hogy jaj de fáj a lábujjam, biztos álmomban belerúgtam valamibe és eltört. Valójában az estét Ancsinál töltöttem, mert megbeszéltük, hogy tandemezni fogunk, hol angolul, hol olaszul nézünk filmet és aztán beszélgetünk róla az adott nyelven. Az esemény előtt éppen vacsoráztunk Ancsi lengyel lakótársaival, amikor az egyébként is nyikorgó szék egy harsány reccsenéssel összecsuklott alattam és én hanyatt vágódtam. Annyira meglepődtem, hogy csak nevetni tudtam (megfelelő belépő két vadidegen előtt), és miután megállapítottam, hogy mindenem körülbelül ott van, ahol volt, folytattuk a vacsorát. Csak pár óra múlva, mikor levettem a zoknim, vettem észre, hogy a lábujjam meglehetősen véraláfutásos és jóval nagyobb, mint volt...
No de elég a hősi halál ecseteléséből. Fizikálisan legalábbis. A mentális halál sokkal kínzóbb. Elkezdődtek ugyanis az órák a koliban, s egyre inkább félek a jövőtől. Azt hittem, hogy ó igen, végre lesz egy lazább félévem, erre bejön tegnap az első biztonságpolitikai óránkra egy fazon, hivatásos katonatiszt, irgalmatlan gyorsan és feszesen beszél, atomtámadás esetén se lehet öt percnél többet késni óráról, akkor akár be se gyere.
(Magyarázat: őt atomtámadás esetére is kiképezték, tehát biztosan megfelelően fogja tudni kezelni a helyzetet, és ha ő ott lesz, aki Gödről jár, akkor nekünk se lehet kifogásunk.)
Az élet a koliban egyébként még egész kellemes, ugyanis egyelőre még nem telepedett ránk a mérhetetlen tanulni- és olvasnivaló. Ez persze már csak rövid ideig lesz így, jövő héttől előreláthatóan elszabadul a pokol, a legjobb rész az lesz, amikor jövő szerdán a katonás katonai óráról kijövök este fél nyolckor, és nyolckor már el is kezdjük az aulában a Tangót. Persze kihívások nélkül mit is érne az élet...
