Attól, hogy esik az eső, még át lehet kelni a Gellért-hegyen.
Attól, hogy nem tudom mozgatni a csípőm, még elmehetek hastáncra.
Attól, hogy nem ismerem őket, még el lehet hívni idegeneket a kolis bálba.
Attól, hogy nem beszélek franciául, még tehetek úgy, mintha.
Attól, hogy a világ nem vesz róla tudomást, még elönthet a tavasz-érzés.
Már hetek óta szerdával kezdődik a hét. Először London miatt, ahol fantasztikus, saját osztályomon túlmutató (ó Marx!) élményekben volt részem, utána meg március tizenöt... Már el is felejtettem, milyen a hétfő. De szeretem a szerdákat is ám. Kevés óra, hatékony intézkedés. Este a kolis biztonságpolitikai órán megbeszéltük, hogy az ENSZ ajándékba minden katonának ad kék sisakot és kendőt. Csak fegyvert kell hozni. Utána pedig szakirányos összerázó programot tartottunk a kertben. (Most kezd előnnyé válni az alagsori, kertre nyíló szoba terasszal.) Az összerázás abból állt, hogy egyesek jelentős mennyiségű alkoholt ráztak össze a gyomrukban és közben azt regélték nekünk, újaknak, hogy tavaly ejj de mennyivel vadabb dolgok történtek a koliban, mint most. Nem vagyunk elég elvetemültek? Meglehet.
Végül már annyira eluralkodott rajtam a korszerűtlen és menőtlen érzés, hogy inkább felmentem Évihez, aki ugyan nem rendelkezik kertre nyíló szobával, viszont cserébe azt sem dörgöli az orrom alá, hogy valószínűleg nem lettem volna képes (se hajlandó) alapozós smárversenyt megnyerni. Jól megbeszéltük hát a tavasz hatását szegény, szárnyaszegett generációnkra, utána pedig sorozatot néztünk és narancsot ettünk.
Ilyenkor szeretek kolis lenni igazából. (Közben azon gondolkodom, hogy lehet, hogy a szövegszerkesztő aláhúzza a "koli" szót és megbékél a "smárversennyel"...)
A mai estét viszont, attól tartok, a budapesti kitelepítések hiteles történetének olvasásával kell töltenem, Dessewffy Tibor és Szántó András tolmácsolásában.
