Az én lovagom. Bár mindig is tudtam, hogy lelki társak vagyunk, csak most, hogy elkezdtem olvasni a darabot, látom be, hogy - tényleg!
Ez egyébként a vitathatatlan jó oldala a vizsgaidőszaknak. Ha megkérdeznék, mikor voltam utoljára színházban, a válasz: csütörtökön. Mikor megyek legközelebb? Egy héten belül. Mikor olvastam utoljára verset? Tegnap este. Színdarabot? Pár órája.
És idegesítő politológiai tankönyvet?? Nagyjából két perce. És most folytatom is...
Még ha elsőre úgy is tűnik, hogy jó ötlet, mert épp hangulathoz illik, rá fogsz jönni, hogy mégsem az. Ha rossz a kedved, véletlenül se Tóth Árpádot vedd le a polcról. Ha már megtörtént a baj, akkor pedig még véletlenül se a szerelmes verseket kezdd el olvasni, mert ó, borzalom, szegény költőnek még azokba a verseibe is belekerült a "bús" szó, amikor tulajdonképpen boldog volt. Saját helyzetedből erre azt is mondhatnád, hogy ez a szegény hülye sem tudja értékelni, mikor jó dolga van...
A mai furcsa nyughatatlanságomnak esti vasalással próbáltam véget vetni. Film mellett, természetesen. Hogy miért a Titanic? Ez is eléggé ésszerűtlen. Szerencsére jó érzékkel a hajó süllyedése előtti pillanatban kikapcsoltam, úgyis elfogyott a vasalnivaló. Az utolsó mondat, melyet még hagytam elhangzani, igaz, angolul, valahogy így hangzott: "És ha megérkezünk New Yorkba, veled együtt szállok le a hajóról." Csók.
Az utóbbi pár nap lassú kínnal telt, melynek csak részbeni oka az utolsó vizsgára való készülés. Nem mintha az nem lenne nagyon is nyögvenyelős. De valahogy nem nagyon találom a helyem, és az okokat is csak részben tudom kitalálni. S ezért aztán részleges a védekezési lehetőségeim köre is.
De ma például élelmesen elmentem futni. Ez egyrészt nagyon jó volt, mert az idő gyönyörű, iszonyúan jó volt a friss levegőben mozogni, meg már olyan rég nem voltam a Duna-parton, hogy azóta volt ideje a folyónak kissé kilépni medréből. A rossz hír viszont az, hogy most mind a két taplamon akkora vízhólyag trónol, hogy egészen zavarban vagyok. Nyamvadék bőrömet egészségesre és strapabíróra cserélném... Vajon ki vágyna egy ilyen cserére?
Node van még egy nagyszerűség, ami ma rám vár: frissen behúzott ágynemű és tiszta pizsama ó igen!
Mármint a pohár. Ezt szemlélteti Tótfalusi István bájos verse, A kalóz:
Én a kalóz vagyok.
Szegény anyám bizyon nem szánt tengerésznek,
De én kamasz fővel
Gondoltam merészet,
S mégis matróz lettem; később... kalózfajta,
Csatából csatába -
Így vesztettem rajta:
Fél szemem, fél lában... Ám van így is öröm:
Bal lébbal a diót
Mezítláb feltöröm!
Annyira kedves. Az egész könyv, gyönyörűen illusztrálva, és minden híres mesehősnek jut egy oldal meg egy vers. Tegnap éjjel, amikor a színházból meg a Lucával való teázásból és palacsintázásból hazaértem, hirtelen hajnali egykor ellenállhatatlan ledvem támadt, hogy elővegyem. A realista királylány is a kedvenceim közé tartozik:
A királylány vagyok.
Azt hinnétek hogy az életem gyöngyélet,
Értem vetélkednek
Daliák, vitézek!
Herceg, úr és juhászlegény száz próbára kiáll:
A győztesnek engem ígért
Jó atyám, a király.
Úgy ám, csakhogy egymást miért döfik, vágják?
Én kellek-e nékik, avagy
A fele királyság?
Aztán persze lehet, hogy ezeknek a versikéknek a hatására, meg az egyik tegnapi vasalás közben nézett film miatt is olyan cifrát álmodtam, hogy még... A szigligeti vár, vagy valami ahhoz hasonló rom előtti mezőn voltunk sokan, nyárom, valami nagy mulatság volt, a fű tiszta sárga a nap melegétől, kiszáradt egy csöppet a föld, és a sátorosünnep-szerű kavalkádban egy nagy porond köré magas székek voltak felállírva a réten. A magas széket úgy értem, hogy több méter magas. Én is ilyenen ültem, aztán egyszer csak a mutatványosok kiválasztottak engem, és a szék átalakult a lábamhoz és valahogy a karomhoz is rögzített gólyalábakká és -kezekké, és el kellett kezdeni cigánykerekezni körbe-körbe nekem és még valakinek. Hát én akkorákat estem... De mégse tört el semmim.
Utána meg egy rakat oposszummal találkoztam, a várfal egyik résén ugrottak át, egyenesen rám, és nem lehetett előlük elmenekülni. Nagyok voltak és fehérek, és biztosan tudtam, hogy oposszumok, de most, a formájukra visszagondolva, lehet, hogy egészen más lények voltak. Talán pelék? Annyira rossz vagyok bioszból...
Egyébként nem tudom, mi van velem és az állatokkal. Pár éjszakával ezelőtt egy vaddisznó leharapta a bal karomat egy kisváros központjában. Vajon mi vár még rám?
Mindjárt nekiállok tanulni. Pedig ebben a gyönyörű időben legszívesebben felvenném a nyúlcipőt és kiszaladnék az ismert világ keretei közül. És még csak el se fáradnék. Az agyam viszont, attól tartok, az első megerőltetéstől zombi-üzemmódba megy át.
Így is úgy érzem magam pontosan, mint egy csúf zombi, aki csak kószál fel-alá a házban melegítőben és azon gondolkodik, hogy már nem is emlékszik, mikor változtatták át ezzé a lénnyé, de nagyon szeretne visszaváltozni.
Ha csak szociológiára járnék, ma lett volna az utolsó vizsgám. A politológia miatt azonban hátra van még egy vizsgám a törökgáborelemez blog szerzőjével - magával Török Gáborral. Nagyon király lesz.
Azonban ez a "már vége lenne" érzés még így is kicsit könnyűvé teszi a szívem és nehézzé az alvást. Úgy érzem, most ha lenne valaki itt, akkor reggelig fent maradnék vele és nagyon jól éreznénk magunkat. Mellesleg pedig azt hiszem, körülbelül akárhányszor végig tudnám hallgatni ezt a számot:
https://www.youtube.com/watch?v=iWGL3mPE114
Tényleg nem érzek egy telítettségi határt.
Ma amúgy az utolsó szocos vizsgámon, módszertanon, hogy is mondjam - kicsit csalódtam. Annyit tanultam, és a végén úgy éreztem, hogy tényleg sikerült elérnem, hogy legalábbis az anyaggal kapcsolatban ne lehessen zavarba hozni (amúgy nyilván menne és nyilván gyorsan). Ebbéli magabiztosságomban, és mert tudtam, hogy utána moziba megyek, nem annyira szóbelihez öltöztem, hanem kiöltöztem konkrétan. Nevettem is magamon meg reméltem, hogy nem érti félre a bácsi, hogy mindig farmerban és smink nélkül jártam órára, most meg csiribú-csiribá egy kicsit sokkal igényesebben, de úgy éreztem, annyira szükségem van rá a hosszú-hosszú mackónadrágban töltött napok után. (Mármint nyilván nem a mackónadrág hosszú. Izé.)
De a szóbeli szánalmas volt. Az adminisztráció hosszabb ideig zajlott, mint a vizsga. Hármat kérdezett és már kint is voltam. Ráadásul a kérdések olyanok voltak, hogy tanulás nélkül is, pusztán az órai részvétel alapján ment volna minden... De ház mindegy. Nem szebb így az élet, hogy pontosan megértem, miért a t-eloszlás szerint számolja a jó statisztikus a szignifikancia-szintet és nem a normális eloszlás alapján? Igazából büszke vagyok magamra.
Vizsga után az egyik, nagyjából fél órával korábban felkelt csoporttársamnak igyekeztem a legtriviálisabb összefüggéseket megvilágítani, mérsékelt sikerrel, ha már bemászott vizsgázni... Nem tudom, mennyi sikerrel. Aztán az egyik lánnyal elmentünk csokit venni, mert szegény eléggé kettest kapott és nagyon elkeseredett. Utána sétáltunk egyet, a csoki hatott, Adri közepesen megnyugodott, s a Mammutban elváltunk egymástól. Aztán megjött Nóri és megnéztük a Harry Pottert, ami igazándiból nagyon rossz volt. Én igazán csalódtam, a párbeszédek és a szinkron is egészen bántóan primitív volt, és a kígyótól megijedtem. Annyira gyengék az idegeim. Egy idő után nem bírtam ki és muszáj volt elkezdenem beszélni és kifejezni, hogyan is érzek. Szerencsére olyan kevesen voltunk és olyan szellősen ültünk, hogy ez nem igazán zavart senkit...
Egyébként amikor mozijegyet veszek, mindig elgondolkodom azon, hogy vajon az eladó vagy pénztáros mit gondolhat. Főleg, ha valami kevésbé menő filmre ülök be. Bár már nem emlékszem, mi volt a leutóbbi és leggázabb film, annyit nem járok moziba. De az tény, hogy még a Harry Potterrel kapcsolatban is kicsit zavarban voltam. De hát mindegy. S azután, hogy a film végén felkapcsolták a villanyt és láttam, hogy előttem két sorral két ötvenes pasas ült és épp a filmet vitatta meg, még inkább átértékelődött a jegyvásárlás mint olyan megítélése. Hogy ők mit kerestek ott...?
Igazából lehet, hogy lassan le kéne feküdnöm. Bár holnapra csak regenerálódást tervezek. Későn kelés, hosszú reggeli, vasalás és filmnézés. Délután rászánok egy kis időt és elképzelem, hogy a becslés standard hibáját és a hibavarianciát a szupresszorhatásssal együtt szorosan batyuba kötöm és leeresztem a patakon. Így a fejemben jelentős területek fognak felszabadulni a magyar politikai rendszer című tárgy számára. Ez után a művelet után pedig felülök a HÉV-re meg minden egyébre, amire kell, elmegyek a Pince Színházba és megnézem az Eper januárbant.
(A fenti számhoz kéne találni egy darabot, aminek a betétdala lenne. Van olyan darab, amiben korunkbeliekről van szó? Olyan jó lenne kivételesen valami ilyesmivel foglalkozni... A Harold Pinter-féle fekete rémdráma ma este kevéssé vonz... Pedig meg is vettem antikváriumban magyarul.)
No, most uraim, jó éjszakát, fel tapsra hát, ki jó barát, s Robin megjavítja magát!
A zokniaimmal annyira nagyon összeillünk. De tényleg. Ők is olyan magányos típusok, mint én. De míg nekem nem okoz problémát kilépni az utcára egyedül, ez rájuk nem mondható el ugyanígy. Bár megrögzötten lerázzák magukról a nekik teremtett társat, pedig egy életre összeköti őket a sors, mégis kényszeresen vágynak a párjukra. Vagy csak én vágyom rá, hogy együtt legyenek és ezt az érzésem vetítem ki rájuk.
Igazán nem értem, miért igyekeznek ennyire elszigetelődni. Ha én minden éjjel ott lennék összezárva a külön nekem tervezett párral egy sötét gardróbban már napok, hetek, hónapok óta... Nem, igazuk van a zokniknak. Lehet, hogy nekem is elegem lenne. Pláne ha a párjuk nélkül nem mehetnék sehova.
Jutalomfalat-kategória. Egy vizsga kipipálva - cserébe, mert jó kislány voltam és tanultam, majdnem két órára szabadságolom magam.
Ez most majdnem ilyen érzés:
https://www.youtube.com/watch?v=iJgxJ6JrPkc&feature=player_embedded#!
És ma vettem színházjegyet is csütörtökre, az Eper januárban-ra, kíváncsi vagyok, a Pince Színház vagy mi adtuk-e elő jobban... Attól félek mondjuk egy kicsit, hogy nem leszek képes igazán élvezni. Szilveszterkor megnéztük a Tangót, és az a szomorú helyzet, hogy azokat a részeket, amelyekben én is beszélek, vagy csak ott vagyok, továbbra sem vagyok képes úgy nézni, mint történetet, hanem csak folynak el a szavak a fülemben, tudom, hogy mi következik, de nem feltétlenül értem, annyiszor elmondtam már. Hát még amikor én rendeztem és még annál is többször hallottam... (Bár szó, ami szó, a hőskorban, a Játék a kastélyban idején még szó szerint tudtam egy csomó mindent, az eper-korszakra meg csak összezavartam szegény színészeimet, amikor segíteni akartam, hogy mi jön... Hiába, öregszem vagy mi.)
De most már nincs mese, a Narnia harmadik része után ideje rátéérni a szociológiamódszertan A/1 részére, bármennyire is fájralmas a váltás, s bármennyire is ott lüktet még bennem a karoling-kori Európa víziója, melytől azt hittem, hogy megszabadulok. (Lehet, hogy a kőbuta velem együtt vizsgázó lányok akadályoztak meg benne. Komolyan, amikor ilyen szintű, majdhogynem kinevelt értelmi lustasággal találkozom, az agyam azt hiszem, hogy önkéntelenül is tárolni igyekszik minél több információt, hogy elkerüljem a szörnyű véget. A leányzók, akik órára nem jártak be, a vizsga előtt húsz perccel szerették volna megtudni, hogy mi is történt Európában a 12. században és leragadtak ott, hogy Pseudo-Dionüsziosz Areopagita mennyire vicces fickó lehetett. Ja, és az a galád tanár mit képzel magáról, hogy egy választható tárgynák elvárja, hogy a diákok tanuljanak, ráadásul az anyag egy része még fent sincs az interneten!)
Nekik is ugyanaz lesz a diplomájukba írva, mint nekem. Ó jeeeee.
Álmomban egy nagy farakást raktam
Emlékeimet rátornyoztam
Cudar kedvemből tüzet csiholtam
Emlékeimből lángot lobbantam.
Pattan a szikra
Nyaldos a tűz
Tornyozott fából lesz majd parázs
Ha már megbántam nagy duhaj kedvem
Kongó szivemnek meleget ád.
Senki ne arra gondoljon, amire elsőre gondolt. Csak a tegnapi napon gondolkodtam még éjjel, és rájöttem, hogy igazán sok szerelmet zsúfoltam be a szobámba. Tanulgattam, tanulgattam, hosszadalmasan és mechanikusan, gondolkodni nem kellett, s így hát megengedhettem magamnak a luxust, hogy zenét hallgassak. Hosszan. És hát az a mennyiségű szerelem, ami ott volt - férfiak, nők, különböző korosztályok, elmebeli állapotok, díszletek között, de mindig ugyanaz. Persze a skála a bánkódó, gyengéd és elhagyott szerelmestől a bullshitelő dühig terjedt, s talán a legrendhagyóbb változat az Aerosmith liftes közösülése volt (mondjuk az is furcsa, hogy valaki az erotikus tartalmú számainak a klipjét a lánya egy szál melltartós felvételeiből készíti, de ízlések és pofonok...)
Az egyik fazon azt énekelte, hogy az ajkadból pestis árad rám. Vagy valami hasonló. De voltak kedves, sőt, mézédes zenék is.
Most is épp nagyon tanulni kéne, de az a baj, hogy már tudom annyira, hogy alakult ki az európai civilizáció, hogy ne rettegjek eléggé a tanuláshoz. Így kerülütem ide.
A reggel egyébként a kegyetlenség jegyében telt. Nem az én részemről. De milyen elszánt építkező az, aki vasárnap reggel kezd el fúrni az én szomszédságomban? Kicsit nehezteltem rá. És eszembe jutott az is, a kegyetlenségről, hogy a múltkor jöttem haza és láttam egy kutyasétáltató nénit, aki a vizsláját járatta meg, felöltöztette az állatot szépen, ahogy illik, kabátkát adott rá meg minden, hogy meg ne fázzon, s csak az értelemszerű helyeken nem takarta semmi a kutyát - például a fenekén. A néni tehát odafigyelt rá. Viszont látni kellett a vizsla testének összerándulását, amikor a néni azt mondta neki: ül! Szegény állat elkezdett leereszkedni, de a jeges föld felett olyan két centivel fázósan megállt, kipróbálta, hogy mennyire hideg is a hideg, visszarettent, és utána guggolva várta, hogy gazdája feloldozza és mehessenek tovább.
Komolyan, történhet annál kellemetlenebb egy jó melegen felöltöztetett vizslával télvíz idején, mint hogy csóré fenékkel leültetik?
Ma én is elmentem sétálni, reggel, csak én a nem létező kutyám helyett a civilizációs jegyzeteimet vittem magammal a Duna-partra, mert úgy ítéltem meg, hogy égető szükségük lehet egy kis friss levegőre, ahogy nekem is. Ez az ülve-fekve-kucorogva-hanyatt-hason-kitekerve való tanulás egyre jobban az agyamra megy. És olyan jót sétáltam. Persze megint találkoztam vicces vagy kicsit fura emberekkel - annyian szaladgálnak a világban ilyenek. Ott volt például a kutyaidomár lány, aki, amíg elhaladtam mellette (körülbelül két percig volt a látószögemben) hússzor ültette le a kutyát. Szivatta. Lépett egyet, ül! Megint lépett, kutya ment utána, megint ülj! Akkor csak úgy tett, mintha lépett volna, és visszaparancsolta a felpattanó állatot.
Nem hiszem, hogy valaha kutyákat fogok nevelni.
A másik kutyás néni, mikor a kutyája elkezdett ugatni rám, én meg a motorházfedeles kutyával az eszemben nyilván megijedtem és megálltam, szóval a néni azt mondja, ne aggódjak, csak fél tőlem a kutya. Mondom, ja, jól van, értem én, semmi gond, kölcsönösen félünk, majd lesz valami. A néni tovább folytatta, hogy hát igen, menhelyes a kutya, és az előző gazdája, egy férfi, mindig fekete ruhákban járt és hasonlított rám (!), ezért fél a kutya. De mindjárt megszagoltat vele, hogy nem kell tőlem félni. (Erre aztán nem került sor, ugyanis jött egy csomó másik kutya, és a néni szavaival szólva elkezdtek "falkázni", s innentől kezdve csak arra voltunk jók, hogy a lábunkra lépjenek.
De ez még nem volt a vége a sétálós kalandoknak. A töltésen két földből alig kinőtt kis manó (a fiú volt a szószóló, a lány meg csak utánozta), elkezdtek ordibálni felém: "hülye néni hülye néni hahaha", az apuka meg erőtlenül: "nem, ezt most miért mondjátok, nem szabad, csúnya dolog". Ezután a következő bizarr beszélgetés zajlott le a gyermekek és köztem, miközben az apuka magában heherészett mélán.
Én: Sziasztok, én nem hülye néni vagyok, hanem Anna.
Gyerekek: Hülye néni hülye néni hülye néni puff piff piff (itt lelőttek).
Én: (Meghaló hangokat hallatok és fálig összeesem): Jaj de ha most lelőttök, hogy megyek haza? Hazavisztek a hátatokon?
Gyerekek: Nem tudjuk, neeem, nem viszünk haza, vagy de, de hazaviszünk (kópés mosoly).
Én: És ha a fejembe lőttök és nem tudom elmondani, hol lakom?
Gyerekek: Miért, hol laksz? (Így, ha már megtudják, nyugodtan szétlőhetik a fejem és mégis haza tudnak vinni.)
Én: Rómaifürdőn. És ti?
Gyerekek: A gyöngyösi utcában.
Én: Az nem tudom, hol van. Messze innen? Akkor biztos autóval jöttetek.
Gyerekek: Igen, ha itt továbbmész, utána arra, akkor ott áll két Skoda és a régebbi a miénk.
Ezek után elbúcsúztunk és tovább mentem. Az egészben a legfurább az volt, hogy az apa ezenközben a füle botját se mozgatta, mintha nem is ismerné a gyerekeket. Nagyon - különös volt.
Utána már csak egy volt vereses tanárommal találkoztam a virágboltnál, aki nem ismert meg a sapkámtól. Pedig nem az arcom takarta, csak azokat a részeket, amiket egy tisztességes sapkának takarnia kell. No mindegy. Ő legalább nem nézett egy kutyaütő, fekete ruhás férfinek, mint a kutya, se hülye néninek, mint a gyerkőcök. Azt legalábbis tudta, hogy a tanítványa voltam.
A szerelem közben újra feltölti a szobát. Ó. Tegnap is biztos azért kellett annyiszor ablakot nyitni. Túl sok érzelem volt idebent és túl meleg lett.
https://www.youtube.com/watch?v=5YXVMCHG-Nk
Az ilyenektől például. A zene a lényeg, nem a videó.
És lassan vissza az európai civilizáció kialakulásához. Amióta ezt tanulom, kicsit én is úgy érzem, mintha fehér kőcsipkék között járkálhatnék, amennyiben átvágnék a piactéren, és hogy az invesztitúraharc megfogható valóság. (Amikor hazafelé jöttem a partról, egy sétáló idősebb házaspár a Kazár Birodalomról beszélgetett. Vasárnap délben. Szép volt.)
Mert lebontják a várost...
Persze ha ez igaz lenne, akkor Budapest lakossága már egy ideje téli álmot aludna. Mondjuk pár éve.
De nem ez a lényeg. Hanem már nagyon rég nem írtam, nem mintha nem gondoltam volna rá vagy nem történt volna semmi (hajaj, dehogynem történt), csak valahogy soha nem volt idő rá meg alkalom. S egyszer meg, mikor nekiültem és írtam egy csomót, ez a fránya masina megszűnt működni és törölte a mindenséget.
A vizsgaidőszak örömére hazaköltöztem, ezért aztán betegesen sok zenét hallgattam (nincs szobatárs, akit zavarnék), végignéztem a borzasztóan-hosszú-de-gyermekkori-emlékeket-idéző anime-sorozatot, ami pedig, kissé szégyenkezve írom ide, 115 részes, vizsgáztam, beadandókat írtam (többek között a Büszkeség és balítélet egy részletének, Mr. Darcy levelének logikai elemzéséből - most majd tényleg kiderül, van-e a tisztelt tanár úrnak annyi humorérzéke, mint amennyit órán mutatott).
Már csak három vizsga lóg a levegőben, ami végül is jó hír, a rossz viszont az, hogy lemerült az elemem és nincs erőm tanulni, pedig a háromból kettő jövő héten lesz.
Egyébként csak szerintem furcsa, hogy a Rádai (y? Úgy megyek el a világ mellett, mintha ott se lenne...) utcában a külföldiek kedvéért ez a kiírás szerepel: "paprikash"? Persze passzol a blogcímhez, meg is jegyeztem rögtön...
S hogy mi minden történt, mióta nem írtam? Karácsony volt, előtte angyalkodtam, ajándékokat válogattam, megbetegedtem és meggyógyultam, úgymond buliztam, de ezt nem szabad ám túl komolyan venni, ohh, meg még volt a szilveszter is - kíváncsi vagyok, mikor veszem magamnak a bátorságot, hogy ténylegesen ágyban és pizsamában és kakaóval töltsem december 31-ét és korán lefeküdjek. Egyszer jó lenne. Viszont most fordult elő először, hogy még lefekvés előtt kitakarítottunk s ez másnap annyira nagyszerű volt...
Mit csinálok még...? Időnként verset olvasok, s közlök is most egyet, mert nagyon-nagyon megtetszett. Csak az a fontos, hogy ha olvassátok, akkor sietős, kicsit szaggatott hangon, hangosan olvassátok fel. Úgy sokkal hatásosabb. Vagy felolvesom én nektek, ti népes olvasóközönségem (Luca:D). Tehát következzék a mű, Lackfi János fordításában:
Jacques Prévert: A kétségbeesés ül egy padon
Egyik téren egy padon
Ott ül egy férfi megszólít mindenkit aki arra jár
Avítt szürke öltöny szemüveg
Ül a szája sarkán csenevész csikk fityeg
Megszólítja ki arra jár
Vagy épp csak int neki
Nem szabad odanézni
Nem szabad rá figyelni
Tovább kell menni
Úgy tenni mintha nem is látnánk
Úgy tenni mintha nem is hallanánk
Szaporán menni tovább
Ha odanézel
Ha odafigyelsz
Int neked és már többé senki
Vissza nem tart leülsz mellé legott
Ő rád pillant rád mosolyog
S már szenvedsz is borzalmasan
Az az ember meg mosolyog
Te is ugyanúgy mosolyogsz
Pontosan
Ha mosolyogsz még jobban szenvedsz
Borzalmasan
És ha szenvedsz mind jobban mosolyogsz
Mindig minduntalan.
És ott maradsz
Mozdulatlanul
Mosolyogsz a padon
Körötted gyerekek játszanak
Járnak-kelnek járókelők
Nyugalmasan
Madarak röppennek tovább
Egyik fáról
A másikra
S te ott maradsz
A padon
És már tudod tudod bizony
Nem játszol többé olyan
Boldogan mint a gyerekek
Tudod hogy többé sose mész tovább
Nyugalmasan
Mint a járókelők
És soha nem röppensz tovább
Fáról fára gondtalan
Mint azok a madarak.
(Az első mondat jobban tetszik, mint a második.)
Jó lett volna ezt a verset a Veresben még elszavalni valamikor. Most valahogy előbújt belőlem a szereplés, a másoknak megmutatás vágya. Aztán nyilván ez is tovatűnik majd. Addig viszont álmodom, színfalak mögé álmodom magam, ahol kész járszóház van, hogy a színen nem lévő színészek el tudják magukat foglalni, és egy volt osztálytársammal mezítláb táncolunk a hajópadlón és közben eltűnik a cipőm és a Lator fogadást rendez a Balatonparton, de úgy, hogy a vízen parkolókat alakít ki vízi járműveknek, növényekkel elválasztva, és szúrós-tüskés növényekkel van miatta tele a Balaton. Nagyon furcsa volt. Valamiért a cipőm eltűnése zavart a legjobban. Meg az érthetetlenség, hogy miért a szúrósakat telepítette ide. Idétlen.
Ma egyébként logikából korrepetáltam a koliban (igazságtáblázat ó szeretlek) és aztán nagyipalacsintáztam az egyik lánnyal - megbeszéltük, hogy nyáron kimegyünk egy hétre Franciaországban. Úgy legyen.
Érzelmi világomat illetően meg - ha már új év kezdődik és 2011 van és az évnek ez a szakasza a beszámolásé, - hát ilyen valahogy:
https://www.youtube.com/watch?v=D5wkLnpJkL8
Persze nem szó szerint:D Csak egyes részei. A cím például elég szemléletes.
A politikai gondolkodás története című órámon, mely ebben a félévben az utolsó volt (s egyben a legjobb eddigi kurzusom), meglehetősen kábán vettem részt, mely több tényező összjátékának volt betudható. A horribilis "már öt zh-t írtam a héten és még lesz egy délután amire tegnap egyig és ma héttől tanultam, most viszont már WC papírral kell fújnom az orrom mert nincs nálam elég zsebkendő ilyen kriminális hatású megfázáshoz" érzése kezdett rajtam elhatalmasodni. Ezekről az ügyekről most nem is írnék többet, mert nem valami vidámak.
Ami viszont nagyon is vidám, az a hóesés. Azon gondolkodtam (ahelyett, hogy a rawls-i méltányosság és igazságosság kapcsolatát elemeztem volna - ami, így utólag, disznóság, mármint a kettő aznosítása), hogy vajon hány száz hópihe esik minden egyes pillanatban épp felfelé. Vagyis hogy hány nem esik hanem repül. Szerintem rengeteg. És ez az energiapazarlás egyszerűen remek.
És az is remek, hogy Arisztotelész így fogalmazott: "Szóval a törvény olyan, mint a gerjedelem nélküli tiszta ész".
Kedden vizsgázom a politikai gondolkodás történetéből.
https://www.youtube.com/watch?v=10Ego2KkD78&feature=player_embedded#!
Mi a jutalom, ha az ember következetesen farmert és pólót hord, kintre termopulcsit vesz, mert hideg van, és sportcipőt visel, mert abban lehet járni, ellenben a karácsonyi kolis ünnepségre felöltözik szépen? Az emberek őszinte döbbenettel állítják meg a folyosón és körülbelül vadidegenek mondják rá, hogy de csinos vagy. És miért is? Mert akkora az eltérés.
A lányok, akik egész évben csinosak, minden nap kifestik magukat és egyszerűen tökéletesek, ebből az egyből kimaradnak. Hogy magukhoz képest meglepetést tudjanak okozni.
De most már visszatért a pizsama, a láz és a tanulás. A héten az ötödik ZH-n vagyok túl, holnap jön a hatodik, amire még semmit nem tanultam. De majd most. Végül is, csak pár száz oldal angol szövegről van szó.
Ó. És a lázban mi a jó? Feltűnően csillog a szemed, kitágul a pupillád (Marilyn Monroe ezért mesterséges anyagokat vitt be a szervezetébe), és még pirosítót sem kell használni.
És pár nóta, zárásként:
https://www.youtube.com/watch?v=v--IqqusnNQ&list=QL&playnext=3
(Az ő sminkje is eléggé rendben van...)
És:
https://www.youtube.com/watch?v=j2JXy1Z9ovs
Ami már volt, de attól még nagyon jó.
International relations, I'm on my way. Too much love will kill you úgyis. Jobb nem is foglalkozni vele, akkor nyugodtabbak lesznek a péntek esték mindenféle könyvek felett. Meg a csütörtök esték is.
https://www.youtube.com/watch?v=EceOhfqYQhw&list=QL&playnext=4
Ma ugyanis nem megyek vissza a koliba. Szabadságot vettem ki, hogy hatékonyabban tudjak tanulni.
Egyre nagyobb a diszkrepancia a vágyak és a valóság között. A vágyak:
https://www.youtube.com/watch?v=9tq26dWPC5Y&feature=player_embedded
https://www.youtube.com/watch?v=j2JXy1Z9ovs
A valóság pedig ettől nagyon-nagyon távol van. Szombat óta reggeltől estig itt ülök az íróasztalnál, és igyekszem adatokat beletömni a fejembe. És közben egyre többször nézem a tetőablakon az eget.
Aztán rájöttem egy másik dologra is. Már hetek, sőt hónapok óta keresem azt a mozdulatot, ami jól megmozgatna. Azt a nyújtózást, amitől azt érzem, hogy az izmaim megfeszülnek és felélénkül a vérkeringésem. És egyszerűen nem találom. Ennek a hiányában lebegek.
És ez a borzasztó nagy költőiség bizony nem segít. Úgy tűnik, a háttérbe szorított kreativitás és szépérzék itt akarna előtörni, csak kisség kiforratlan szegény, és ezért nem éppen értékelhető produktumot hozok létre. Ezért hát inkább üdvözet, formális logika. Holnap úgyis vizsgázom belőled.
"Kinyíltak tehát az egyszer már lezárnak hitt Pandora-szelencék is, mint amilyen a szavazási rend, vagy az Európai Bizottság kérdése."
Az ég is kinyílt és elmosta a tegnapi csodás, ám csak ablak mögül tapasztalt havat. Cserébe itt hagyott egy kis latyakot és az igénytelenül odavetett, ám annál festőibb felhőrongyokat. A Római csúcs eredményének, a második római szerződésnek az aláírására 2004. október 27-én került sor. Ekkor tizennégy éves, hét hónapos és huszonhárom napos voltam, és mit sem tudtam az egészről. Ó boldog, gondtalan gyermekkor!
Az az, ami ma éjjel elmaradt. Pedig már előre örültem neki, hogy hazamegyek, a saját ágyamba, és az milyen nagyszerű lesz. És lefeküdtem éjfél előtt, amihez most egy harci győzedelmi ordítást is mellékelnék, mert már nagyon régen nem volt ilyen.
És erre nem tudok aludni. Felébredtem fél háromkor, és nem értettem a dolgot. Aztán felébredtem fél hatkor is és megint nem értettem, de aztán kinéztem az ablakon és megértettem. Mert az egész ég rózsaszín volt, tearózsasárga felhőcsíkokkal tarkítva és úgy volt nagyszerű az egész, ahogy volt.
Ezután visszaaludtam, és álmomban Indiában egy szennyezett zöld folyóban úsztam a nagymamámmal, és Édesanya valamiért megbüntetett és nem volt szabad paradicsomot ennem, ami nagyon furcsa volt, mert ilyet még soha nem csinált. És aztán (vagy még előtte?) egy szakadt papucsban elmentem egy barlangba, ahol egy különlegesen tiszta vizí forrás volt.
Most veszem csak észre, feltűnően sok volt a víz és a női családtag az álmomban. Vajon ez mit jelent?
Ó, és egy kis zene, EU tanuláshoz. Épp a másodlagos jogalkotás mechanizmusainál tartok. Rém izgalmatos.
https://www.youtube.com/watch?v=0put0_a--Ng
Fantasztikus szombatot mindenkinek. Következik az utolsó hét...
Ez egy egészen erőteljes darab volt. Még most is a hatása alatt vagyok. A kérdés csak az, hogy ebből vajon mi következik: öngyilkos leszek, alkoholisra, drogos, vagy csak szimplán nagyon csúnyán fogok beszélni...
Az elején nagyon nem tetszett, de a végére teljesen magába vont. Csak azt nem értettem, hogy a kis felirat miatt, ami a cím alatt volt (fekete komédia), miért érezte mindenki kötelezőnek magára, hogy nevessen, akkor is, ha semmi nevetni való nincs a helyzetben.
Azt tanultuk, hogy a tragédia értékpusztulással jár. Érdekes, hogy manapság abból lehet tragédia, ha az értékek látszata tűnik el.
https://www.youtube.com/watch?v=7uMGH3kHhzM
Érdekes mellékzöngét ad az egész élménynek a karzaton előttem ülő pár, akik roppant szemérmesen csak akkor smároltak, amikor épp lement a fény a jelenetek között.
A mai nap végtelenül sűrűre sikerült. Nem a dolgom sok, hanem a levegő.
A reggel egészen kedélyesen indult. Mostfordult előhetek óta először, hogy a koliban hét és fél órát aludtam, és ez nagyon jól esett. Az idő, mint gondolom, többen érszrevették ma, egészen rendkívülien alakult, a Gellért-hegyi utcákon úgy zúgott-búgott, mintha Dickents egyik kísértete békétlenkedett volna. Azért gyalog vágtam át a hegyen (a mindennapi gyakorlat), és úgy mentem iskolába.
Mostanában nagyon sokszor megyek fel a Citadellára. Ezt tényleg soha nem hittem volna. Mármint hogy egy nap akár kétszer, háromszor fent leszek, amikor már elviselhetetlen az íróasztal és csak egy tompa nyomást érzek a halántékomban meg valami kellemetlen, váltakozó erősségű szúrást a fejemben.
Mostanában összeálmodok mindenfélét. Ma éjjel is a lehető legfurább történet kerekedett ki a múlt nyár, az este olvasott és elemzett politikai beszédek és csökevényes érzelmi életem összességeként. Még a vásárcsarnokon átvágva is azon gondolkodtam, mi volt a furább, a gyerek, Magyarország kettővel korábbi miniszterelnöke, vagy az a harmadik illető.
Ez az utolsó előtti hét az egyetemen. Ha nem sorszámoznám a heteket a naptáramban, ez akkor is feltűnne. Az utóbbi pár napban nem kevesebb, mint öt ember próbálta meg ugyanazt a jegyzetemet elkérni, mely egy pénteki duplaórán való rendszeres részvétel eredménye. A legszebb az amúgy látásból sem ismerős lány, aki facebookon keresett meg azzal, hogy ó remélem, hogy megismersz a képről, xy vagyok, azt hiszem, te több olvasmányt olvastál el, mint én (milyen igaz...) nincs valami kijegyzetelt változatos, amit ide tudsz adni?
Másik kedvencem a srác, akitől azt kérdeztem, van-e valamiből jegyzete. Válasz: hát lesz, ha holnap elhozod és lefénymásolom.
Nem is tudom, valahogy egyre inkább nosztalgiával gondolok arra az időre tavaly az ECLÁ-n, ahol nem is lehetett elkérni jegyzetet, nem volt értelme, úgyis az esszét neked kellett megírnod a saját gondolataid alapján. Ez a nagy kérincsélés a halálom.
Nem tudom, mit írhatnék. A tanulás most olyan, mint a sport: vannak napok, amikor úgy megy minden, ahogy a forró kés a vajon át, ha futsz, érzed, hogy haladsz, és vannak napok, amikor mintha egy áthatolhatatlan, sűrű ragacsban próbálod magad előre verekedni, de nem megy... A jövő hét a borzalmak birodalma, de utána majd egyszer jobb is lesz, azt hiszem. Meg például a ma este is jó lesz: színházba megyek a kolisokkal, s a négy ember közül kettőt kifejezertten szeretek is.
Ez is valami olyasmi, ami az utóbbi időben fejlődött ki. Évivel nagyon jóban lettünk, tegnap is együtt mentünk fel a Citadellára este, s a kaptatóról néztük együtt a döbbenetes, a Duna medre felől a Várhegyre rácsúszó, a palotát körbecsavaró sűrű ködöt. A kivilágított Vár, mint valami halottaknapi mécses, sugárzott és átsugárzott a ködön, melyet csak a Mátyás-templom tornya dögött át, lent, a Dunán pedig csak a Lánc-híd két pillérének kivilágítása sejlett át. Tiszta időben mindig azt szoktam találgatni, hogy melyik kivilágított pontja a városnak melyik, de most az egész elvesztette a valóságosságát és a fénykupac bármi lehetett volna.
Ez volt tegnap és ez volt Évi. Egyébként a szakirányos társaim lettek a - mondhatni - barátaim, Peti, akivel együtt dalolászom, és a szobatársa, Máté. Borzasztó vidám társaság, nagyon sokat nevetünk, kötelező filmet nézni kifejezetten élmény volt velük, és nagyon tudnak örülni, ha a Mikulás hoz nekik kis csokimikulást. Ilyenekkel szoktam ám szórakozni mostanában, és annyira jól esik ilyenkor kilépni az élet olyan behatárolt, kötelező részein, hogy kelj fel, öltözz fel, menj órára, egyél, tanulj, aludj. Néha belefér a beszélgess, teázz, sétál és ajándékozz. Különben meg is bolondulnánk.
Alant morajlik a nagy Budapest,
s te, Pálmafás Hölgy, mit hallasz belőle?
Sziréna vijjog és súlyos az ég,
ahogy hét harminckilenckor felérek a tetőre.
Ma reggel bizony váratlan-hirtelen
egy nyújtózással teret nyert a tél,
Szabó Dezső kemény, konok fejére
saját sétányán ritkásan száll a hó.
Ahogy lejössz a lépcsőn, elfordulsz balra a sötét folyosón, és csak a kitárt, néma esernyők sziluettjét látod. Csapatosan, vagy épp magukba fordulva állnak, az ajtók előtt gyülekeznek és várnak. Várnak, hogy megint eljöjjön az ő idejük.
Kiváló. Legalábbis az enyém. A gépteremben tanyázó három vadidegen és egy félismerős békésen versenyt duruzsol a légkondival. Ma is a Gellért-hegyen át jöttem suliba, és nem estem fenékre az extracsúszós, nedves falevéllel borított mészkőlépcsőkön. Fél óra alatt érek át a hegyen, friss levegő, kutyasétáltatók és csak elvétve néhány perverz. Ma viszont sikerült az összeset elkerülnöm.
Szóval remek a hangulatom, mondanám egy népszerű klasszikust idézve. Beszéltem ma szűk (azaz nukleáris) családom felével telefonon vagy élőben, voltam egy remek módszertani órán (és tényleg remek volt, pedig be se akartam menni), aláírtam egy világhírnévhez vezető plakátot, a büfében pont volt még a kedvenc szendvicsemből, és még az eső sem esik. (Még. Valószínűleg fog hamarosan, de készültem esernyővel.)
Tegnap éjjel mélyreható vizsgálatokat végeztem a 2001 szeptember 11-ei szervezett terroristatámadásról és ennek amerikai sajtóbeli vetületeiről. Iszonyú érdekes téma, holnap referálok róla angolul, már meg is van, hogy milyen koreográfiával fogom csinálni. Már látom egyébként, hogy ez lesz az a történelmi esemény, amire azt mondom majd öregkoromban, hogy ó, arra még emlékszem, gimnazista voltam és hazamentem délután, senki nem volt otthon, és amikor bekapcsoltam a TV-t, ezt láttam. Első éles világpolitikai emlékem.
No de most belevetem magam a tanulásba. Francia. Toqueville és Marx. Meg majd egy kis SPSS.
(Ja, tegnap elmentem naptárt venni, mert ugye ideje lesz a vizsgaidőpontokat felvésni valahova. Azon túlmenően, hogy pont nem volt megfelelő méretű és feébontású naptár a kismillió féle között, egészen sokkoló volt a boltban a dekoráció. Itt a karácsony, hiába, a sok csillámporral, hóemberrel, rénszarvassal, angyalkával és hasonlókkal, valamint masszív reggie karácsonyi zenével. Viccen kívül az volt az egyik szám szövege, hogy "if you want a reggie little Christmas"... Lehet, hogy ez volt az oka annak, hogy tökéletesen döntésképtelenné váltam. Ott álltam három naptárral a kezemben, ugyanaz a típus, más-más szín, dübörgött a zene és csak arra tudtam gondolni, hogy te jó ég, most majd egy évig ezt az egy naptárat fogom bámulni, jót kell választanom, jót kell választanom, de nem tudok te jó ég milyen hülyeség ezen problémázni mikor sokkal fontosabb döntéseket kell meghoznom meg ugye egzisztenciális problémák. Szóval végül megvettem az - utólag - legkevésbé vonzó verziót és hazamentem. Ott pedig Kopp Mária fogadott és a boldogság pszichpéógiájáról beszélt és hogy miért kell most férjhez menni és gyereket szülni. Ja.)
Most már tényleg ennyi. Voici quelques phrases et expressions relevées dans le document.
Bises,
Anna
I.
A napsütésben táncot jár a por,
A földön fekve hallgatom zenéjét.
Áll a tenyérre támaszt mindent, mit a kor
Fáradtsággal a fejbe tömött észként.
II.
Egyedül vagyok. Péntek éjfél,
Kinyitom az ablakot,
Nem volt már levegő és az ágyban
Csak firgek-forgok, nem tudok
Aludni, habár agyam fáradt,
A halántékom zsibbad, lüktet,
Ez az, mi gyakran elfog, hogyha
A sok ébrenlét éppen büntet.
Mégis valami izgatottság,
Ideges, zsongó ritmusok
Mennek fejemben, szívem verdes,
Hát kinyitom az ablakot,
Máskülönben megfulladok.
...
Ennek ellenére: https://www.youtube.com/watch?v=oVNBcEygJ5E&list=QL&playnext=1
1. Írd meg a házikat.
2. Tanulj. (Buta maradsz különben, és egyébként is zh-zol jövő héten. Nem egyszer.)
3. Olvass. Tágul a látóköröd. Főleg ha 5-ös betűméterrel nyomtattál diákat. Akkor ugyanis egyszerre sokkal több minden fér bele a látókörödbe. És meg tudod írni a házid. És meg tudod írni a zh-kat.
4. Menj el extra előadásokra. Hátha akkor azzal foglalkozol, ami érdekel.
5. Menj el bulizni. Főleg ha a buli házhoz jön. Hív el sok ismerőst, néhányat nem is szeretsz. Akkor meg minek? Úgyse jönnek.
6. Menj el orvoshoz. Június óta lehet fájni, but enough is enough.
És akkor ami lényegesebb:
7. Énekelj. Az ember normális helyzetben már ki sem engedheti a hangját. De erre szükség van.
8. Színjátssz. Színt visz az életedbe. Csábos lehetsz, ha amúgy nem vagy az. Persze mindennek ugyanaz a vége.
9. Hallgass teljesen bolond zenét és ragadj le a videókon, ahelyett, hogy olvasnál. Ld. 3as pont.
10. Nézz olyan mesét, amit utoljára 10 évesen.
Ó jaj.
ÉLJ.
https://www.youtube.com/watch?v=o4sfh2u8cgU&feature=related
(Pénteken láttam egy igazi denevért a járdán. Ott feküdt és majdnem rásétáltam. De aztán inkább gyorsan odébbsétáltam. Ki tudja...)
A keddi nap boldog középiskolás hangulatban telt. Min nevet az ember lánya? A tanárnéni azt mondta, hogy Pakisztánban kétmillió ember földönkívüli lett, bruhahaha. És igaz, hogy a nyelvbotlás mögötti tény szörnyű, a helyzet annyira félelmetesen nevetnivaló. Egy idő után azon nevetsz csak, hogy a srác melletted nevet, és ez egy kölcsönös egymást hergeléssé válik. A srác kezicsókolommal köszön. Nem nekem, a tanárnéninek.
Szerda. Komor egyetemista lét. (Lehetne ebből egy gyenge Babits parafrázis is. Kedd, boldog gimnazista lét. Hűs árnyat nyújt a kondi-lég. Bús Anna szürke padokon nevet a rossz professzoron. Szerda. Sötét, komor felleg. Minden tanár csak feleltet. Zéhát ha írsz, sose feledd az életben hasznát veszed. Vagy mi.)
Szóval a szerdai napot még egy tankönyv fölött görnyedve kezdtem, és egy gyors szemhunyásnyi alvás után egy reggel nyolctól negyed ötig tartó homályos kóválygás következett. Már fél tízkor úgy éreztem, mintha délután lenne (biztos az óraátállítás űz velem galád tréfát még mindig.) Bourdieut és az őt hirdető biztos nagyon tehetséges, de ezzel együtt iszonyú unalmas Phd hallgatót átaludtam, kár, hogy a jövő heti zh-ban már ez a bácsi is benne lesz... Utána a szemerkélő esőben irány az Erzsébet-híd, egy eldugott könyvtár, zene, melyet négy lelkes kedves ismerős fakasztott, s engem némelykor majdnem könnyekre is fakasztott, talán a fáradtsággal együtt. Meg a meleggel, és valami émelyítővel együtt, aminek semmi köze az ember fizikális állapotához. Elég durva volt.
Utána otthon még kellett írni (koli-otthon, ez immáron a sokadik második otthonom. Velem még Anikó néni általánosban érttette meg, hogy második otthonunk az iskola) egy francia érvelést arról, hogy miért nem jó automatizált házban lakni. És aztán alvás. Nyolc kerek óra. Mámor, a gondolatára is.
Ma pedig csütörtök, sok-sok óra, borzadály. Ezekre az órákra nem tudok járni általában, és most beültem, és rájöttem, hogy nem csak bejárni nem tudok, de vizsgázni se fogok ám tudni. De nem ám. És mégse rettegek. Ohh, miért? Rémület, hirtelen fogsz rám lecsapni, mikor épp hamis biztonságérzetbe ringatom magam és esetleg épp jól vagyok? Ma valamiért nem tudom a súlyát érezni a dolgoknak, mintha a saját szemem is csak az az egyik oldalról tükör, másik oldalról ablak felület lenne, ahonnan látsz, de téged nem látnak.
Az SPSS óra végén még beszélgettem egy kicsit a PHD-s lánnyal, aki az órát tartotta, tök kedves lány, csak nem úgy tűnik elsőre. És az jó volt. Utána bementem a Sziklakápolnába a Gellért-hegyen, a bácsi hála a jó égnek nem akart velem jegyet vásároltatni, sőt még örült is, hogy eredeti funkciójában akarom használni, ha egyáltalán lehet ilyet mondani... És utána felsétáltam a Citadellához hazafelé. Ez az egyik legnagyszerűbb dolog abban, ha az ember a Gellért-hegyen lakik. Az ég a lemenő nappal nem is rózsaszín volt, hanem egészen élénk, a szélein szétfoszló piros. Soha nem láttam még ilyen színt az égen. Kicsit olyan volt, mintha valamiféle elhagyott csatatér felett nyílna az a darab ég, az újbudai laposság úgy terült el alatta.
Itthon meg még egy gyors kis francia, utána maga az óra, sok nevetéssel. Lassan megkedvelem a tanárnőt, az elején valami megfoghatatlan dolog zavart benne. Ő az, aki azokon a dolgokon kezd el nevetni, amin senki más. És ez bizonytalanságérzéssel tölt el.
Óra után pedig Évivel teáztunk. Nem is igazán tudom, hogyan lettünk jóban, de nagyon-nagyon szeretem, az egyik legkedvesebb és legközvetlenebb ember, akit ismerek. Egy egészen sokkoló legírást kaptam tőle a jogi karról és arról, hogy miféle népek járnak oda, s úgy éreztem, hogy a Corvinus, még ha gyakran egy folytogatóan érdektelen és taszító közeg, mégiscsak el lehet ott lenni viszonylag épen lelkileg.
Persze majd meglátjuk.
Most pedig az a része van a napnak, amire az utóbbi időben csak úgy gondolok: "még fiatal az este". Semmi olyan dolgom nincs, amit holnapra a túlélés érdekében muszáj lenne megcsinálnom, viszont ha elkezdem számolni, jövő héten mi vár rám, nincs kedvem semmihez. Valami mechanikus munka kell ilyenkor, az a kötelesség, amit úgy is meg lehet csinálni, hogy nem is nagyon figyelsz oda. Olvasol. Számolsz, valami banális dolgot. Amivel kapcsolatban nem szembesülsz semmi sokkolóval. Így következzék a Regionális különbségek a válásban az Egyesült Államokban című cikk módszertan órára. Fordította Tükör Nóra. Nyilván tükörfordítás. És nyilván szegény lány ettől kap agybajt, amióta csak megtanulta az első idegen nyelvét. (Micsoda szöveg... Az első idegen nyelvét. Ez meg micsoda hozzáállás? Csalódom ám magamban néha.)
Szóval válás.
(Eszembe jutott Madison A föderalista című könyvből származó 10. sz cikke. Ha van módotok rá, olvassátok el, mert egy remek írás. Nem, nem a válásról szól, hanem arról, hogy egy nagy köztársaságnak miért szükségképpen jobb a vezetése, mint egy kicsinek. Egészen érdekes érvelés.
Miért nem lehet ma már igazán okosat és korszakalkotót írni?)
Lényegében ennyi a mai központi megállapítás. Péntek kora délután értem haza, és ma késő délelőtt már megint a csodás Corvinus újépület. Mint a csiga, hátamon a házammal, sporttáska az összes fontos tartozékkal, úgy mint laptop, gazdaságszociológia könyv, egy pár csizma, hogy ha megyek a király udvarába szerencsét próálni, tisztességesen nézzek ki. Van nálam diktafon is, hogy minden fontos dolgot rögzíteni tudjak. És nálam van... Síklaki István A meggyőzés pszichológiája. Hogy ha a király karóba akar húzatni, amikor nem találom meg a királylányt, és kilencvenkilenc fej már karóba került, az enyém lesz a századik, akkor ki tudjam dumálni magam.
Nem tudom, milyen veszély leselkedhetne rám ezután. Győzhetetlen vagyok, mint a spanyol armada. Csak győzedelmes nem leszek.
Tegnap megcsináltam életem első szociológiai mélyinterjúját. Nem semmi. Most az átiratot gépelem a diktafonos felvétel alapján. Ez se semmi. Én még azt a klasszikus kazettás diktafont vártam valami furcsa okból, nem pedig ezt a csodamicsodát, mely szürke és áramvonalas és okosabb, mint én... De még a végén megbarátkozunk.
Közben a színjátszó egyre vadabbá válik. Vasárnap reggel 8 és fél 12 között próbáltunk. Szerencse, hogy óraátállítás volt, különben beájulok közben. Ebédelni a nagynénémékhez mentünk, és ott elegánsan le is feküdtem ebéd után, és akkorát aludtam, mint a ház. Mint egy kisebb fajta ház, mondjuk, de akkor is.
Este meg vészvacsorakészítés kedves vendégnek. Olyanok voltunk Édesanyával, mintha valami amerikai magazinból vágtak volna ki minket, szépen felöltözve, mittudomén, és a konyhában sürögve-forogva meg tésztát gyúrva és deszkát lisztezve. És a jó az az egészben, hogy egyikünk se maszatolta össze magát.
Ez a szövegátírás amúgy baromi fársztó. Még a délutáni kiváló alvás se volt elég. Három oldalnál járok és még szerintem nem tartok az interjú felénél. És borzasztó érzés fog el, ahányszor csak meghallom a hangom. Tiszta hülyeségeket kérdezek, és még hülye módon is és az összes létező hibát elkövetem, ami csak benne volt a "Hogyan interúzzunk és milyen hibáket kerüljünk el" című cikkben. Blöe. Ráadásul lassítva hallgatom a dolgot, és így még debilebbnek hangzom. Jaaaaj.
Most már csak be kell fejezni, szakirodalmat olvasni, és e kettő alapján egy kiváló dolgozatot írni. Miért nem olyan intelligens a diktafon, hogy ezt helyettem elintézi...?
