Tegnap megcsináltam életem első szociológiai mélyinterjúját. Nem semmi. Most az átiratot gépelem a diktafonos felvétel alapján. Ez se semmi. Én még azt a klasszikus kazettás diktafont vártam valami furcsa okból, nem pedig ezt a csodamicsodát, mely szürke és áramvonalas és okosabb, mint én... De még a végén megbarátkozunk.
Közben a színjátszó egyre vadabbá válik. Vasárnap reggel 8 és fél 12 között próbáltunk. Szerencse, hogy óraátállítás volt, különben beájulok közben. Ebédelni a nagynénémékhez mentünk, és ott elegánsan le is feküdtem ebéd után, és akkorát aludtam, mint a ház. Mint egy kisebb fajta ház, mondjuk, de akkor is.
Este meg vészvacsorakészítés kedves vendégnek. Olyanok voltunk Édesanyával, mintha valami amerikai magazinból vágtak volna ki minket, szépen felöltözve, mittudomén, és a konyhában sürögve-forogva meg tésztát gyúrva és deszkát lisztezve. És a jó az az egészben, hogy egyikünk se maszatolta össze magát.
Ez a szövegátírás amúgy baromi fársztó. Még a délutáni kiváló alvás se volt elég. Három oldalnál járok és még szerintem nem tartok az interjú felénél. És borzasztó érzés fog el, ahányszor csak meghallom a hangom. Tiszta hülyeségeket kérdezek, és még hülye módon is és az összes létező hibát elkövetem, ami csak benne volt a "Hogyan interúzzunk és milyen hibáket kerüljünk el" című cikkben. Blöe. Ráadásul lassítva hallgatom a dolgot, és így még debilebbnek hangzom. Jaaaaj.
Most már csak be kell fejezni, szakirodalmat olvasni, és e kettő alapján egy kiváló dolgozatot írni. Miért nem olyan intelligens a diktafon, hogy ezt helyettem elintézi...?
