Senki ne arra gondoljon, amire elsőre gondolt. Csak a tegnapi napon gondolkodtam még éjjel, és rájöttem, hogy igazán sok szerelmet zsúfoltam be a szobámba. Tanulgattam, tanulgattam, hosszadalmasan és mechanikusan, gondolkodni nem kellett, s így hát megengedhettem magamnak a luxust, hogy zenét hallgassak. Hosszan. És hát az a mennyiségű szerelem, ami ott volt - férfiak, nők, különböző korosztályok, elmebeli állapotok, díszletek között, de mindig ugyanaz. Persze a skála a bánkódó, gyengéd és elhagyott szerelmestől a bullshitelő dühig terjedt, s talán a legrendhagyóbb változat az Aerosmith liftes közösülése volt (mondjuk az is furcsa, hogy valaki az erotikus tartalmú számainak a klipjét a lánya egy szál melltartós felvételeiből készíti, de ízlések és pofonok...)
Az egyik fazon azt énekelte, hogy az ajkadból pestis árad rám. Vagy valami hasonló. De voltak kedves, sőt, mézédes zenék is.
Most is épp nagyon tanulni kéne, de az a baj, hogy már tudom annyira, hogy alakult ki az európai civilizáció, hogy ne rettegjek eléggé a tanuláshoz. Így kerülütem ide.
A reggel egyébként a kegyetlenség jegyében telt. Nem az én részemről. De milyen elszánt építkező az, aki vasárnap reggel kezd el fúrni az én szomszédságomban? Kicsit nehezteltem rá. És eszembe jutott az is, a kegyetlenségről, hogy a múltkor jöttem haza és láttam egy kutyasétáltató nénit, aki a vizsláját járatta meg, felöltöztette az állatot szépen, ahogy illik, kabátkát adott rá meg minden, hogy meg ne fázzon, s csak az értelemszerű helyeken nem takarta semmi a kutyát - például a fenekén. A néni tehát odafigyelt rá. Viszont látni kellett a vizsla testének összerándulását, amikor a néni azt mondta neki: ül! Szegény állat elkezdett leereszkedni, de a jeges föld felett olyan két centivel fázósan megállt, kipróbálta, hogy mennyire hideg is a hideg, visszarettent, és utána guggolva várta, hogy gazdája feloldozza és mehessenek tovább.
Komolyan, történhet annál kellemetlenebb egy jó melegen felöltöztetett vizslával télvíz idején, mint hogy csóré fenékkel leültetik?
Ma én is elmentem sétálni, reggel, csak én a nem létező kutyám helyett a civilizációs jegyzeteimet vittem magammal a Duna-partra, mert úgy ítéltem meg, hogy égető szükségük lehet egy kis friss levegőre, ahogy nekem is. Ez az ülve-fekve-kucorogva-hanyatt-hason-kitekerve való tanulás egyre jobban az agyamra megy. És olyan jót sétáltam. Persze megint találkoztam vicces vagy kicsit fura emberekkel - annyian szaladgálnak a világban ilyenek. Ott volt például a kutyaidomár lány, aki, amíg elhaladtam mellette (körülbelül két percig volt a látószögemben) hússzor ültette le a kutyát. Szivatta. Lépett egyet, ül! Megint lépett, kutya ment utána, megint ülj! Akkor csak úgy tett, mintha lépett volna, és visszaparancsolta a felpattanó állatot.
Nem hiszem, hogy valaha kutyákat fogok nevelni.
A másik kutyás néni, mikor a kutyája elkezdett ugatni rám, én meg a motorházfedeles kutyával az eszemben nyilván megijedtem és megálltam, szóval a néni azt mondja, ne aggódjak, csak fél tőlem a kutya. Mondom, ja, jól van, értem én, semmi gond, kölcsönösen félünk, majd lesz valami. A néni tovább folytatta, hogy hát igen, menhelyes a kutya, és az előző gazdája, egy férfi, mindig fekete ruhákban járt és hasonlított rám (!), ezért fél a kutya. De mindjárt megszagoltat vele, hogy nem kell tőlem félni. (Erre aztán nem került sor, ugyanis jött egy csomó másik kutya, és a néni szavaival szólva elkezdtek "falkázni", s innentől kezdve csak arra voltunk jók, hogy a lábunkra lépjenek.
De ez még nem volt a vége a sétálós kalandoknak. A töltésen két földből alig kinőtt kis manó (a fiú volt a szószóló, a lány meg csak utánozta), elkezdtek ordibálni felém: "hülye néni hülye néni hahaha", az apuka meg erőtlenül: "nem, ezt most miért mondjátok, nem szabad, csúnya dolog". Ezután a következő bizarr beszélgetés zajlott le a gyermekek és köztem, miközben az apuka magában heherészett mélán.
Én: Sziasztok, én nem hülye néni vagyok, hanem Anna.
Gyerekek: Hülye néni hülye néni hülye néni puff piff piff (itt lelőttek).
Én: (Meghaló hangokat hallatok és fálig összeesem): Jaj de ha most lelőttök, hogy megyek haza? Hazavisztek a hátatokon?
Gyerekek: Nem tudjuk, neeem, nem viszünk haza, vagy de, de hazaviszünk (kópés mosoly).
Én: És ha a fejembe lőttök és nem tudom elmondani, hol lakom?
Gyerekek: Miért, hol laksz? (Így, ha már megtudják, nyugodtan szétlőhetik a fejem és mégis haza tudnak vinni.)
Én: Rómaifürdőn. És ti?
Gyerekek: A gyöngyösi utcában.
Én: Az nem tudom, hol van. Messze innen? Akkor biztos autóval jöttetek.
Gyerekek: Igen, ha itt továbbmész, utána arra, akkor ott áll két Skoda és a régebbi a miénk.
Ezek után elbúcsúztunk és tovább mentem. Az egészben a legfurább az volt, hogy az apa ezenközben a füle botját se mozgatta, mintha nem is ismerné a gyerekeket. Nagyon - különös volt.
Utána már csak egy volt vereses tanárommal találkoztam a virágboltnál, aki nem ismert meg a sapkámtól. Pedig nem az arcom takarta, csak azokat a részeket, amiket egy tisztességes sapkának takarnia kell. No mindegy. Ő legalább nem nézett egy kutyaütő, fekete ruhás férfinek, mint a kutya, se hülye néninek, mint a gyerkőcök. Azt legalábbis tudta, hogy a tanítványa voltam.
A szerelem közben újra feltölti a szobát. Ó. Tegnap is biztos azért kellett annyiszor ablakot nyitni. Túl sok érzelem volt idebent és túl meleg lett.
https://www.youtube.com/watch?v=5YXVMCHG-Nk
Az ilyenektől például. A zene a lényeg, nem a videó.
És lassan vissza az európai civilizáció kialakulásához. Amióta ezt tanulom, kicsit én is úgy érzem, mintha fehér kőcsipkék között járkálhatnék, amennyiben átvágnék a piactéren, és hogy az invesztitúraharc megfogható valóság. (Amikor hazafelé jöttem a partról, egy sétáló idősebb házaspár a Kazár Birodalomról beszélgetett. Vasárnap délben. Szép volt.)
