A zokniaimmal annyira nagyon összeillünk. De tényleg. Ők is olyan magányos típusok, mint én. De míg nekem nem okoz problémát kilépni az utcára egyedül, ez rájuk nem mondható el ugyanígy. Bár megrögzötten lerázzák magukról a nekik teremtett társat, pedig egy életre összeköti őket a sors, mégis kényszeresen vágynak a párjukra. Vagy csak én vágyom rá, hogy együtt legyenek és ezt az érzésem vetítem ki rájuk.
Igazán nem értem, miért igyekeznek ennyire elszigetelődni. Ha én minden éjjel ott lennék összezárva a külön nekem tervezett párral egy sötét gardróbban már napok, hetek, hónapok óta... Nem, igazuk van a zokniknak. Lehet, hogy nekem is elegem lenne. Pláne ha a párjuk nélkül nem mehetnék sehova.
