A keddi nap boldog középiskolás hangulatban telt. Min nevet az ember lánya? A tanárnéni azt mondta, hogy Pakisztánban kétmillió ember földönkívüli lett, bruhahaha. És igaz, hogy a nyelvbotlás mögötti tény szörnyű, a helyzet annyira félelmetesen nevetnivaló. Egy idő után azon nevetsz csak, hogy a srác melletted nevet, és ez egy kölcsönös egymást hergeléssé válik. A srác kezicsókolommal köszön. Nem nekem, a tanárnéninek.
Szerda. Komor egyetemista lét. (Lehetne ebből egy gyenge Babits parafrázis is. Kedd, boldog gimnazista lét. Hűs árnyat nyújt a kondi-lég. Bús Anna szürke padokon nevet a rossz professzoron. Szerda. Sötét, komor felleg. Minden tanár csak feleltet. Zéhát ha írsz, sose feledd az életben hasznát veszed. Vagy mi.)
Szóval a szerdai napot még egy tankönyv fölött görnyedve kezdtem, és egy gyors szemhunyásnyi alvás után egy reggel nyolctól negyed ötig tartó homályos kóválygás következett. Már fél tízkor úgy éreztem, mintha délután lenne (biztos az óraátállítás űz velem galád tréfát még mindig.) Bourdieut és az őt hirdető biztos nagyon tehetséges, de ezzel együtt iszonyú unalmas Phd hallgatót átaludtam, kár, hogy a jövő heti zh-ban már ez a bácsi is benne lesz... Utána a szemerkélő esőben irány az Erzsébet-híd, egy eldugott könyvtár, zene, melyet négy lelkes kedves ismerős fakasztott, s engem némelykor majdnem könnyekre is fakasztott, talán a fáradtsággal együtt. Meg a meleggel, és valami émelyítővel együtt, aminek semmi köze az ember fizikális állapotához. Elég durva volt.
Utána otthon még kellett írni (koli-otthon, ez immáron a sokadik második otthonom. Velem még Anikó néni általánosban érttette meg, hogy második otthonunk az iskola) egy francia érvelést arról, hogy miért nem jó automatizált házban lakni. És aztán alvás. Nyolc kerek óra. Mámor, a gondolatára is.
Ma pedig csütörtök, sok-sok óra, borzadály. Ezekre az órákra nem tudok járni általában, és most beültem, és rájöttem, hogy nem csak bejárni nem tudok, de vizsgázni se fogok ám tudni. De nem ám. És mégse rettegek. Ohh, miért? Rémület, hirtelen fogsz rám lecsapni, mikor épp hamis biztonságérzetbe ringatom magam és esetleg épp jól vagyok? Ma valamiért nem tudom a súlyát érezni a dolgoknak, mintha a saját szemem is csak az az egyik oldalról tükör, másik oldalról ablak felület lenne, ahonnan látsz, de téged nem látnak.
Az SPSS óra végén még beszélgettem egy kicsit a PHD-s lánnyal, aki az órát tartotta, tök kedves lány, csak nem úgy tűnik elsőre. És az jó volt. Utána bementem a Sziklakápolnába a Gellért-hegyen, a bácsi hála a jó égnek nem akart velem jegyet vásároltatni, sőt még örült is, hogy eredeti funkciójában akarom használni, ha egyáltalán lehet ilyet mondani... És utána felsétáltam a Citadellához hazafelé. Ez az egyik legnagyszerűbb dolog abban, ha az ember a Gellért-hegyen lakik. Az ég a lemenő nappal nem is rózsaszín volt, hanem egészen élénk, a szélein szétfoszló piros. Soha nem láttam még ilyen színt az égen. Kicsit olyan volt, mintha valamiféle elhagyott csatatér felett nyílna az a darab ég, az újbudai laposság úgy terült el alatta.
Itthon meg még egy gyors kis francia, utána maga az óra, sok nevetéssel. Lassan megkedvelem a tanárnőt, az elején valami megfoghatatlan dolog zavart benne. Ő az, aki azokon a dolgokon kezd el nevetni, amin senki más. És ez bizonytalanságérzéssel tölt el.
Óra után pedig Évivel teáztunk. Nem is igazán tudom, hogyan lettünk jóban, de nagyon-nagyon szeretem, az egyik legkedvesebb és legközvetlenebb ember, akit ismerek. Egy egészen sokkoló legírást kaptam tőle a jogi karról és arról, hogy miféle népek járnak oda, s úgy éreztem, hogy a Corvinus, még ha gyakran egy folytogatóan érdektelen és taszító közeg, mégiscsak el lehet ott lenni viszonylag épen lelkileg.
Persze majd meglátjuk.
Most pedig az a része van a napnak, amire az utóbbi időben csak úgy gondolok: "még fiatal az este". Semmi olyan dolgom nincs, amit holnapra a túlélés érdekében muszáj lenne megcsinálnom, viszont ha elkezdem számolni, jövő héten mi vár rám, nincs kedvem semmihez. Valami mechanikus munka kell ilyenkor, az a kötelesség, amit úgy is meg lehet csinálni, hogy nem is nagyon figyelsz oda. Olvasol. Számolsz, valami banális dolgot. Amivel kapcsolatban nem szembesülsz semmi sokkolóval. Így következzék a Regionális különbségek a válásban az Egyesült Államokban című cikk módszertan órára. Fordította Tükör Nóra. Nyilván tükörfordítás. És nyilván szegény lány ettől kap agybajt, amióta csak megtanulta az első idegen nyelvét. (Micsoda szöveg... Az első idegen nyelvét. Ez meg micsoda hozzáállás? Csalódom ám magamban néha.)
Szóval válás.
(Eszembe jutott Madison A föderalista című könyvből származó 10. sz cikke. Ha van módotok rá, olvassátok el, mert egy remek írás. Nem, nem a válásról szól, hanem arról, hogy egy nagy köztársaságnak miért szükségképpen jobb a vezetése, mint egy kicsinek. Egészen érdekes érvelés.
Miért nem lehet ma már igazán okosat és korszakalkotót írni?)
