Körülbelül márciusban kezdődött, ahogy kisütött a nap. No, gondoltam, a csizmáknak befellegzett. Nincs értelme, megsül az ember, és mindenkinek van annyi józan esze, hogy ne kínozza magát. És akkor elhatároztam, hogy az utolsó csizmás kandúrt kitüntetem gondolatban egy hatalmas plecsnivel, hogy drágám (tudom, a kandúr hímet jelöl és mi elsősorban nőkről beszélünk, de magamban mégis így hívtam), te vagy az utolsó mohikán.

Most, hogy már teljes a képzavar, be kell, hogy valljam: maga a kitüntetés is elég zavaros. Ugyanis én buta már a március végi csizmásokról is azt hittem, hogy. Az áprilisiakról is. De nem csalás, nem ámítás, még tegnap kettőkor, a legelvetemültebb, harminc fokhoz közelítő melegben is találtam hölgyet a Duna-parton csizmában. Ráadásul nem is a bokrok alatt rejtőzködött, hanem korzózott a napsütésben. Lassan kezdek szkeptikus lenni, hogy valaha is teljes bizonyossággal tudok-e díjat osztani. Elkeseredésem határtalan, de annyira bizonyára nem lehet határtalan, mint amennyire a fent említett csizmás hölgyek lába izzad.