Azt hiszem, rám a ez a középhaladó ősz sokkal erősebb hatással van, mint bármilyen tavasz. Az egyszerűen leírhatatlan, hogy mennyire jó reggel a ragyogó napsütésben lesétálni a Gellért-hegy oldalán. A sétától kimelegszik annyira az ember, hogy nincs szükség kabátra, a reggeli dugó pedig arról a sikerélményről is gondoskodik, hogy a velem egyszerre induló gépjárműveknél hamarabb érek az Erzsébet-hídhoz.
Kár, hogy utána jön az állandó szenvedés a légkondikkal. Rém lelombozó.
Most írtunk amúgy remek módszertani ZH-t. A néni igazán lenyűgöző módon szinte az összes kérdésre elmondta a választ. Bájos. Tényleg. Csak nem túl hatékony, az ő szempontjából.
A végén egyébként még meg fogom szeretni az SPSS-t. Olyan nyugtató halványkék színe van.
De most egy kis természetfotó:
http://mimikri.blog.hu/2010/10/28/rovar_glamour_makro
Úgyis mikor van az embernek manapság ideje lehasalni a fűbe és ilyeneket látni. Főleg ha a lehasaláshoz el kéne menni Dél-Amerikába vagy nem tudom, hova... (Tévedés, csak München. De akkor is.)
Sálálálálá. A hétvégén kötelező jelleggel meg kell néznem az Emmát a társadalmi szerkezet órára. Elég vicces. Csak attól félek, hogy a kellemes része a feladatnak aláássa a hasznosat és nem fogom tudni megírni azt a 2-3 szükséges oldalt...
No de most kezdődik a figyelés, szenvedés. Hossssszan.
