Ilyen volt a jegyem Párizsba. Vagyis tartozott hozzá egy visszajegy. Mely némiképpen sajnálatra ad okot, mert még maradtam volna egy kicsit.

Ez persze lehet, hogy nagy ugrás volt... Ha jól emlékszem, olyan két hete írtam utoljára. Ennek egyszerű oka (nyilván lehetne bonyolultan és ízekre szedve magyarázni, de nem teszem,), szóval hogy nem történt semmi és nem is volt remény rá, hogy történjen bármi is, és én ebben a nagy semmiben fetrengtem és szenvedtem, Cristina nagy-nagy örömére. Biztos épületes látványt nyújtottam. Szóval ez tartott egészen múlt vasárnapig, amikor is tudati zokniállapotom akut megfázásba csapott át, tovább fokozva a velem egy szobában eltöltendő percek, órák számát a környezetem számára. Egy hajókürt veszett el bennem.

Szóval miután pár napot végigtüsszögtem és megírtam itteni pályafutásom egyértelműen legkevésbé vállalható esszéjét Boccaccio-témakörben (igazán pironkodva nézek a tutorial elébe), kinyomtattam a postaládámban lapuló repülőjegyet, összepakoltam és kibuszoztam a Tegel reptérre, majd átröppentem Párizsba, hogy találkozzam jóapámmal. (Úgy volt eredetileg, hogy Édesanyával találkozom, de aztán különféle bonyodalmak miatt változott a helyzet).

Szóval nagy lendülettel egymás nyakába borultunk a Charles de Gaulle-on és kezdetét vette a két napos maratoni Párizs-néző verseny. Hozzá kell tennem, hogy nem csak a fővárosban nem jártam még soha, de úgy általában Franciaországban sem. És azt is hozzá kell tennem, hogy míg korábban néha nehezteléssel gondoltam 20. századi költőinkre, hogy miért ragaszkodtak mindenképpen a Szajnához a Duna helyett (tisztelet a kivételnek, Ady uram, aki a Szajnához a Tisza helyett ragaszkodott. A szíve egy nagy harangvirág s finom remegések - az ereje.) Szóval most már nem neheztelek rájuk annyira. Párizs gyönyörű.

Az első említésre méltó dolog, amit megláttam, még a taxi ablakából, az a Sacré Coeur volt, ahogy fehéren és kivilágítva ül a sötétben a dombtetőn, a távolban. Miután behurcolkodtunk a hotelba (barátságos kis szűk hely, az ötödik emeleti, tetőtéri zugban kaptunk szállást), útra is keltünk, a portás nem kis megrökönyödésre késő este és gyalog, hogy közelebbről is megtekintsük a Sacré Coeurt. Mivel bolyongtunk egy kicsit, elég későn értünk haza, olyan egy felé, s nem kis jóérzéssel nyújtóztunk el az ágyban. Csak a fejem cseréltem volna el valakivel szívesen, mindenki jól felfogott érdekében, aki csak találkozott velem.

Másnap korán keltünk és nyakunkba vettük a várost. Az óracsörgés után az első élményem viszont az volt, hogy a torkomon csak valami halavány sipító hang jött ki. Szerencse, hogy Édesapa kérésemre hozott magával strepsilst (ez itt a reklám helye), azzal igyekeztem gyógyítgatni magam. A szokásos sárga bigyó helyett elbűvölő rózsaszínt kapott, úgyhogy az újdonság ereje is megvolt.

Lássuk csak, mit is csináltunk első nap... Tekintve, hogy nagyjából egy hétnyi programot zsúfoltunk bele két és fél napba, elég nehéz rendbe rakni az emlékeket. Notra Dame, Louvre, Eiffel-torony, Pompidou-központ (ez utóbbi csak kívülről. És a tornyot sem másztuk meg. Szerintem ha az összes várakozó egymás vállára állt volna, simán magasabbra ért volna a legfelső ember, mint maga a torony. Ez igaz egyébként a kis szuvenír-tornyocskákra is. Többfajta kiszerelésbe, színben, szagban, méretben és villogási gyakoriságban kapható...)

A diadalívre viszont cserébe felmásztunk. És jól lenéztünk.

Ezek a fentiek így elsorolva valahogy pont a lényeget nem adják vissza - hogy mennyire tetszik az egész. Maguk az utcák. A szigetek meg a folyó. Mániám, a platánok meg a gesztenyék. És persze a francia nyelv.

Mert az ugyebár egy dolog, hogy tanulsz, tanulsz, tanulsz. Tudsz elméletileg buszmenetrend után érdeklődni, elmondani, hova jársz egyetemre, hány testvéred van és milyen nyelven beszélsz. Egy idő után már érvelni is tudsz, bár nem túl nagy örömmel, hogy vajon a könyvek helyét valaha átveszi-e az elektronika. (Nem. Ha átvenné, akkor valószínűleg nem nyomtatna ki mindenki több száz oldalt naponta az ECLÁ-n úgy, hogy mikor az ember lányának élet-halál kérdése lenne két oldal kinyomtatása, vagy papír vagy tinta nincs már... Az emberek a jelek szerint nem szeretnek képernyőről olvasni.)

De hogy szavamat ne felejtsem. Szóval francia. Igazából borzasztó nagy sikerélmény, amikor nem csak kérdezni tudsz valamit, de néha még a választ is érted. Vagy amikor véletlenül azt hiszik, hogy francia vagy. (Akkor is, ha ez a nézet még azelőtt alakul ki rólad, hogy tulajdonképpen megszólalnál...) Rekordteljesítmény: beszélgetés a portásfiúval a múzeumok éjszakájáról. ÉN, a nem párizsi, tudtam róla és Ő, a párizsi, nem. Hahh. Ja, és beszélgettem egy nénivel holmi kék buborékokról. Az se volt semmi.

Szóval nagyon jó érzés volt a dolognak ez a része. Többek között ez az élmény az oka, hogy miért nem kezdek holt nyelveket tanulni. Egyszerűen nem lenne hova menni vagy kiket előszedni, akik lazán és hányaveti módon, erőlködés nélkül, és külön öntudatosság nélkül beszélnének ógörögül vagy latinul. Vagy beszélgetnének. Ha valaki egy nyelvet megtanul, pláne egy ilyen kuriózumszámba menő nyelvet, biztos nehezen lesz képes csak úgy beszélni, öntudatosság és egy kis büszkeség nélkül. Gondolom én.

Próbálkozzak még legalább felsorolni, ha nem is hosszan ecsetelni, hogy mi mindent láttam? Concorde-tér, Tuileriák, a Vogézek tere, a Musée d'Orsé (ami iszonyúan tetszett és jelen pillalatban úgy vélem, hogy az egyik legjobban eltalált múzeum mindazok közül, amelyeket eddigi életemben volt szerencsém megtekinteni), a Luxemburg-kert, a Panthéon (ami viszont nem tetszett oly nagyon), az Invalidusok (ez utolsó éjjel volt a múzeumok éjszakáján, már csak vonszoltam magam nagyjából és nem tett rám túl nagy benyomást. Nem tudom, vajon Napóleonnal tetszene-e a saját, kissé túldimenzionált koporsója...).

Oh, egyébként ha már nyelvek. Péntek este egy igen mókás vacsorán vettem részt. Édesapa egy olasz barátjával és annak francia feleségével vacsoráztunk. Mivel Édesapa csak angolul beszél, ezért ez volt a társalgás fő nyelve. Viszont mivel olasz helyre mentünk és a pincérek olaszok voltak, ahogy az étlap és Roberto is, az olasz is jelen volt. És mivel Roberto felesége annyira nem állt a helyzet magaslatán angolból, így a francia is elkerülhetetlenné vált. Csak kapkodtam a fejem egy idő után, nem tudva már, hogy ki milyen nyelven beszél és miért. Bábel.

Még egy étkezéses élményem van egyébként, melyet szeretnék megőrizni. Édesapa egy másik ismerősével és a néni kislányával találkoztunk egy cukrászdában. Amellett, hogy valószínűleg ez volt Párizs egyik legkiválóbb cukrászdája, a kislány, félig holland félig magyar, egyszerűen tüneményes volt. Ő nem tudott rendesen magyarul, én nem tudtam rendesen franciául, de ettől függetlenül nagyon jól összebarátkoztunk, amíg a "felnőttek" "komoly dolgokról beszélgettek. Ő az a kislány, akinek fehér fodros szoknyája van és Angliában a St James Parkban sétáltatja a nevelőnő. Hosszú, hullámos világosbarna haj és kés szem. Egyke. És tavaly nyáron zebrára vadászott Afrikában a szüleivel. Láttam a képeket. A halott zebrával. Meg a halott gepárddal.

Azért a kislányt inkább ne a vérző de már nem vérengző fenevadak közé képzeljétek. Gyanítom, hogy torz képet mutatna a parkban sétálós pörgős szoknyás kisangyalról.

Életem legfinomabb csokis süteményét fogyasztottam el egyébként a helyen. Teljesen mesebeli volt. Mármint a hely. De a sütemény is, tulajdonképpen.

Ó, és ami még nagyon jó volt: a Sainte Chapelle. Ez egy ékszerdoboz-szerű kápolna, amelyet kilencedik Lajos építtetett a Notre Dame háta mögött. Szinte nincsenek is falai, vagy leglábbis követ alig látsz. Az egész fal ólomüvegből áll, a kápolna legtetejétől a legaljáig. És bámulatos módon megmaradt és lassan nyolcszáz éve áll. És valljuk be, abban a városban, ahol valaki mindig forrong, ez nem rossz teljesítmény. De amit akartam tulajdonképpen mondani, az az, hogy ebben a kápolnában koncerteket szoktak tartani. És véletlenségből az utolsó esténken adták elő Vivaldi Négy évszakját. És mi arra vettünk jegyet és beültünk. És ahogy a lemenő nap átszűrődik az üvegen és közben szól a zene... Az egy olyan élmény, amit nehéz visszaadni. Úgyhogy inkább megtartom.

(Furcsa. Igazából rájöttem, hogy ez volt az első olyan klasszikus zenei koncertem, ahol ismertem a művet, amit hallgattam. És így egészen más. Valójában így kell csinálni. Mert sokkal élvezetesebb, mint valami ismeretlenség. Nekem legalábbis ez az érzésem. Van egy lemezed, amin egyféleképpen van rajta a Négy évszak, és akkor teljesen másképp eljátsszák ugyanazt. Egyszerre tudod és várod ami jön, a következő ütemet és egyszerre teljesen más.

És igazából ennek nem kéne olyan különösnek lennie, ha az ember mindenféle más, nem komolyzenei koncerteken megtapasztalja ugyanezt. De most mégis megkaptátok a nagy kinyilatkoztatást és fantasztikus bölcsességet.)

Szóval nagyon jól éreztem magam.

És ha belegondolok, hogy még ma reggel is Párizsban ébredtem... Sőt, először úgy ébredtem fel hajnali ötkor (és aludtam vissza rögtön), hogy még csak nem is emlékszem rá. Kicsit fáradt voltam... Szerencse, hogy Édesapa résen volt és megmentett mindkettőnket a repülőnk lekésésétől. Úgyhogy hétkor már egy gépen ültem, fél tízkor pedig a BVG fogadott tárt karokkal. 128-as, majd 150-es busz. Átszállás az Osloer Strassén.

És itthon mi is történt...? Brunch, kipakolás, mosás, teregetés, emailkiszortírozás, ágyneműáthúzás (hátha megszabadulok pár nemkívánt kórokozótól akik az ágyamban vertek tanyát), nagyjéból tíz perc nem-alvás-de-csukott-szemmel-fekvés és aztán... MÚZEUM!

Úgy bizony. Hála az ECLA különleges érzékéhez, mellyel a vasárnap délutánunkat megtervezi, kettőkor már pattantam is fel az M1-re, hogy odaérjek a Bode-Museumba és megnézzek még néhány reneszánsz festményt és szobrot. Persze úgy volt, hogy ötre végzünk. És persze nem végeztünk ötre. De aztán én önkényesen végeztem, elmentem misére és irány haza.

Itthon a cafeteriába benéztem, hogy szerezzek gyümölcsöt (micsoda mondatszerkesztés... nem tudom már melyik nyelvek keresztezéséből született), és ott ragadtam. Jean Austinra terelődött a szó egy idő után s mivel a társaságban akadtak olyanok, akik még nem látták az Értelem és érzelmet sem a Büszkeség és balítéletet, de még az Emmát sem, felkerekedtünk, hogy szerencsét próbáljunk a könyvtárban. Ott töltöttünk olyan háromnegyed órát (az első két percben kiderült, hogy a keresett filmek egyike se lelhető fel a listán), és viccesebbbnél viccesebb DVD-ket ajánlgattunk egymásnak. Magyarán mindenki iszonyú fáradt és fárasztó hangulatba megült és butára nevettük magunkat.

És most itt vagyok és hamarosan átadom magam az álom örömeinek. (Remélem, a múlt hét változatos rémálomsorozata véget ért már...) Szóval hátha elvetődik erre pillangó képében, tarka köntösében... Segítség és jeladásképpen, hogy jöhet, fogat is mosok gyorsan.

Jó éjszakát!