Rendszeres látogatónk van Cristinával. Persze lehet, hogy nem mindig ugyanaz az illető jön, hanem váltják egymást. De olyan bájos, ahogy a papír lámpabúrán koppan a kitinpáncél...

Szombat este, kint sötét. A második bögre teával próbálom magam ébren tartani, hogy megtudhassam, vajon miért a zsarnok a legboldogtalanabb Szókratész szerint. Persze Glaucon is helyesel, de amilyen gerinctelen alak, mindig azt teszi. Tiszta buta, nincs is saját véleménye.

Ma meglepően zökkenőmentesen ment az esszéírás. Két hete ilyesnkor még teljes bizonytalaságban hányódva meredtem a képernyőre. Most meg valahogy nagy szenvedés és gondolatfacsarás nélkül sikerült megírnom a dolgot.

Tegnap este International Dinner volt itt nálunk. Ez rengeteg szervezés, némi kiakadás és vidám főzés után irdatlan zabálásba fulladt. Na jó, ez talán túlzás. De az biztos, hogy nekem majdnem ugyanannyian mondták, hogy mindjárt hányni fognak, mint ahányan azt, hogy milyen finom az étel. Érdekes.

Viszont ami meg jó, hogy Erától fogok szerezni egy annyira nagyszerű és fantasztikus tortareceptet, hogy mindenkinek kettéáll majd a füle. Nem tudom, mennyire koszovói a dolog, de egy élmény, az biztos.

Mi a lányokkal, Zoltánnal és Palkóval túrógombócot készítettünk. A végtermék kicsit ijeszően festett, és egy csöppet kemény is lett, de minden nem lehet tökéletes. És azt is eléggé sikerült elhitetni az emberekkel, hogy azok a mindenféle dolgok, amiket mellé készítettünk, valóban a tipikus magyar család tipikus étrendjéhez tartozik. A meggyes szósz semmi extra nem volt, de a szőlős-boros-fahéjas miacsudán eléggé... csudálkoztam. Zoltán ötlete.

Maga a buli igen jól sikerült, mindenki beszélt, evett, ivott, nevetett, majd az étlemennyiség csökkenésével előkerült a gitár meg mondanám hogy a zongora is előkerült, de ez nagyon hülyén hangzik. Meg nem is igaz. Merthogy a zongora az pont végig ott volt. És akkor a tehetséges művészpalánták élő műsorral szórakoztatták a kedves közönséget. Ezt én a konyhából hallgattam, mert hirtelen tömegiszonyom lett és bemenekültem mosogatni. Ami az általam már ismert módon megnyugtatott. Van valami végtelenül békés és jó a mosogatásban. Amikor lassan elrendeződik körülötted a mocskos edények mikrokozmosza. Vagy mi. Koszmosz.

Aztán jött a román Cristina és megmentett a mosogatóléből, vagy mondhatni elrabolt és bevitt a szobájába. Beszélgettünk, aztán bejött Sarah, a szobatársa, és együtt folytattuk. Aztán hirtelen egyre többen lettünk, meglepő emberek bukkantak fel, Luzie, Luisa, sőt Oli, Candela, és akkor hoztam még egy kis pumpkin piet (Elisabeth műve), nem mintha az ilyesmire, vagy bármiféle ételre képes lettem volna ránézni, hanem mert Cristinának megjött a kedve. Az ablak előtt álldogáltunk, mert kint a kertben Lucas bűvészkedett. Vagy tűzzsonglőrködött, vagy mi. Ugyanolyan kötélen lógó homokzsákos módszerrel, mint amit mi Jancsival próbálgattunk a nyáron. Csak ő ugye tűzzel csinálta. Elég jól nézett ki.

Éjfél felé az esszé gondolatának súlyával megterhelve indultam vissza a 16-ba. De a 24 lépcsőjénél tovább nem jutottam, mert ott találtam Virát. Magában üldögélt és nem tűnt túl vidámnak. Látszott azon, ahogy a cigarettát tartotta. És bár az utóbbi időben nem viselkedett velem kifejezetten kedvesen, megálltam. Mert úgy megsajnáltam. És akkor beszélgettünk vagy egy órát. A végén azt mondta, hogy bár nem segítettem, de azért köszöni.

Nem bánom, hogy ott maradtam.

Karácsonyig már alig van idő. Gombamódra szaporodnak a vásárok, szinte minden valamirevaló téren van egy a belvárosban. Lehet, hogy holnap bemegyek, bár olyan eszméletlen mennyiségű olvasnivalóval halmoztak el, hogy lehet, hogy csak arra futja majd. Már így is elkényeztettem magam ma, filmnézés, irkászás Platón helyett. Szemrehányóan biggyeszti rám szamárfülét a könyv.

Már csak három esszé van hátra a harmadévből. Az mindösszesen olyan harminc-negyven oldal. Hozzá való olvasnivaló: pár száz. Érzem már az ünnepi szellemet.