Pont egy hete írtam utoljára, pont ugyaninnen, micsoda nagyszerűség.
Igazából olyan fáradt és olyan reménytelen vagyok ma, hogy ha a fejem felett az ég egy darabkája jelölné a kedvem, most valószínűleg súlyos, ólomszínű fellegek lógnának felettem.
Nem tudom, mit kéne csinálni, hogy szeressek egyetemre járni, igazán nem. Talán meg kéne találni a nekem való szakot? Talán. De nem biztos, hogy segítene.
Meg talán nem kettő felé kéne lefeküdni és ezért fáradtan kelni, de aztán elolvasni, hogy a koli többsége négykor fekszik és így is kétszer annyi kreditet csinál mint te és tudja is hogy miért nem csak úgy csinálja és ilyenkor jön a válság. És a legegyszerűbb feladatokat is képtelen leszel megoldani mert csak ülsz és nem csinálod.
De ebből ennyi most elég is lesz. Tényleg.
Szóval tegnap színházban voltam a Nemzetiben pár kolissal, egy nagyon-nagyon-nagyon kedves lánnyal, egy sráccal. akinek fizikai tökéletessége a gólyatábor első pillanatától mély gátlásokat ébresztett bennem, de tegnap ez végül egészen feloldódott (ugyanis a srác le akart inteni egy buszt 11-kor és nem sikerült ráadásul egy jó adag félreértés keveredett a dologba a buszsofőr és az ő részéről. Szomorú, hogy az kell, hogy az emberek valami egészen nevetségeset kell csináljanak ahhoz, hogy elhiggyük róluk, hogy emberek...) Emellett volt még egy lány, akivel csak arról sikerült beszélgetni, hogy milyen a cipőinek a sarka általában. No. Az nagyon érdekfeszítő volt.
A darab címe amúgy Pánik volt. Nagyon örülök, hogy elmentem, volt néhány nagyon jó pillanat és ötlet, meg volt néhány elég rossz megoldás, de hát hol nincs ugye...? Elgondolkodtam, hogy mikor is voltam utoljára színházban, és hát nem a Veresben...?:D
Szóval Pánik. Átérezhető, nem túl bíztató darab. Abban se vagyok biztos, bár gyanakszom, hogy a végén a három szerepőből kettő meghal, a harmadik által. De ez tényleg nem biztos. Kicsit elkalandoztam éppen, és hopp, már vége is volt.
Utána elmentünk teázni. Az nagyon kellemesre sikeredett, a Vörös Oroszlánban voltunk. Üldögéltünk, beszélgettünk, csak az zavart, hogy nagyon olyan hangok jöttek, mintha eleredt volna az eső, és akkor ne jaj de rossz hogy elázunk amíg hazaérünk. De kiderült, hogy igazából csak a beltéri csobogós szökőkút adott ki esőhangokat. Mit mondjak. Ha egyszer teázót nyitok, tuti nem lesz benne szökőkút.
Ha lenne egy tündér keresztanyám, akkor biztosan nyugalmat kérnék tőle, teljesíthető időbeosztást és érdeklődést, meggyőződést és elöteleződést amellett, amit csinálok. De lehet, hogy azt mondaná, hogy ne túlozzunk, még nincs karácsony, és adna inkább egy pónit. Vagy egy báli ruhát. Vagy egy szőke herceget. Vagy csak megcsinálná a hajam. Nem tudom.
Két perc múlva kezdődik az óra és érdekes módon még senki sincs itt. Nem lenne rossz, ha ez a kedves duplaóra elmaradna. Akkor legalább lenne időm megírni a franciaházim az automatizált házakról, ahol szenzoros módszerrel nyílik az ajtó és nincs kilincs és ujjlenyomattal működik a médiarendszer, és a kisgyerekre kamerával vigyáznak. Borzalom. És nem is tudok eléggé franciául.
Szóval minden király. Naggggyon király.
(De van, ami tényleg az. Tegnap este leszaladtam a Gellért-hegyről. Mert késésben voltunk a színházból. És dugó volt, ezért leszálltunk a buszról és gyorsabban futottunk, mint az autók:D)
