Ezt az elvet alkalmazva egyre több órára nem megyek be. Aztán remélem, hogy a nem bemenetel közben discimus valamit.
A mai nap, bár közelítőleg még csak a felénél tart, mégis számos pozitív és negatív élménnyel gazdagított. (Update: az egyik eddigi negatívum pont most a percekben váratlanul pozitívummá változott.) Például dacára a korai időpontnak, megfeszített tempóval csekély 30 perc alatt beértem az egyetemre. Sétáltam. És olyan jó. Ha nem lennének autók és füst, még sokkal jobb lenne, de így se kutya. Főleg ha a busznál gyorsabban megyek.
A reggel nyolcas órakezdésben az a jó, hogy mindig elmegyek a Váci utcai zenei általános iskola előtt és látom a félméteres gyereket a nálánál kétsze nagyobb gitárral, bőgővel, hegedűvel, trombitával, cintányérral. És ez jó. Meg nagyon szeretem nézni, amikor az árusok kipakolnak.
Aztán jött a megalázó English for Social Sciences. Ha a tanárnak tipikus nyelvtani hibái vannak, és az órán anyanyelvi diákok is részt vesznek, az kínos. Még inkább, ha az öt perce először látott hallgatót, Jessicát a nó rögtön le-"jess"-ezi. Izé.
Utána megkezdődött szokásos harcom a légkondival. A baj az, hogy a légkondit megszüntetni nem lehet, így lassanként az én légzésem szűnik meg. Annál is inkább, mert a szép hosszú betegségem alatt alkalmazott orrspré szerintem függőséget okoz. És ezt a kettőt, a légkondit és a függőséget összerakva az eredmény rám nézve igen-igen rossz.
Egy halálosan unalmas gazdaságszociológia utáni ebédszünetben pedig... dobpergés... Elvesztettem életem első könyvtári könyvét. Mármint életemben először elvesztettem egy könyvtári könyvet. És ez eléggé kiakasztott. Először. Már csak azért is, mert rögtön szünet után abból a könyvből írtunk ZH-t. Nagyon király lett. Óra előtt még a szép cipőmben futottam néhány kört, eredmény: ha nem is nyolc napon túl gyógyuló sérülések, de azért olyan vízhólyadgyanús állapot. (Jó, túlzok. Csak fájt.)
Szóval elvesztettem. És búsultam. De aztán rájöttem, hogy mekkora szerencsém van. (Otthagytam egy padon és úgy tűnt el...) Mert ugye elveszthettem volna a pénztárcám, személyim, bankkártyám, kulcsom, határidőnaplóm, saját könyvem, kedvenc fülbevalóm, sálam, sportcipőm (bizony, a szép cipő mellett volt normális cipőm is). Ezeket pedig az életben nem lehet pótolni, vagy legalábbis nagyon nehéz. A könyvtári könyv meg hát - ugyan. Kellemetlen. De annyi.
És itt jön az öröm. Gazdszoc szemináriumról el kellett szaladnom egy előadásra a város nem oly közeli pontjára, és mire visszaértem a koliba és megnéztem a könyvtár honlapját, valaki már visszavitte a könyvet. Gazdaságszociológia szöveggyűjtemény, végül is ki akarná ellopni és megtartani, igazán...
És most mindjárt nekiállok tanulni. SPSS, francia prezentáció és szövegértés (a gondolat, hogy felsőfokú csoportba kerültem, továbbra is csendes álmélkodással tölt el...), és a Society&Arts esszém befejezése. Ma egy beszédet hallgatva rájöttem, hogy hirtelen nem is tudom, angolul vagy magyarul értem. Fura volt.
Ja, és megvan a napi két jó cselekedet is. Adtam algopyrint az egyik lánynak, aki majd összeesett a fejfájástól, és vettem egy szendvicset Máténak, aki ma még csak egy kanál mézet evett. Nem szeretném, ha anorexiás lenne. Sokáig okozott konfliktust bennem, hogy csak nem olyan sokkal magasabb nálam és nem magasodik fölém, nem szeretném, ha már a csuklóm és kétszer akkora lenne, mint az övé...
Louis Armstrong, segíts az SPSS-ben. Biztos tudod, hogy lehet szórást számolni.
(Ja, és kéretik ezt a videót:
https://www.youtube.com/watch?v=NwyRNEATGpU&feature=player_embedded
Ezzel a zenével megnézni:
https://www.youtube.com/watch?v=kmfeKUNDDYs)
És most már tényleg DISCIMUS!
