Megírtam, befejeztem, el ugyan nem küldtem, de akkor is. Fejem helyén lufi lenne, ha nem fájna, de mivel fáj, arra következtetek, hogy mégse lufi mert az nem tud fájni.

Háromkor végeztem, felkaptam a buszra és bementem a városba meglátogatni a sumerokat a Pergamon múzeumban. Utána kijöttem (ja, mielőtt bementem volna, vettem egy sálat potom pénzért a bolhapiacon ami egyszer csak ott termett. Ez a gyengén sajnos.) Szóval kijöttem és őgyelegtem összevissza aztán az Altes Museum előtt lefeküdtem egy padra zenét hallgatni, mert egy fazon ott játszott a folyóparton és nagyon szépen játszott és énekelt és fújdogált a szellő és mezítláb feküdtem az árnyas fák alatt valami fél órát anélkül, hogy aggódtam vagy gondolkodtam volna. Jó volt nagyon. Aztán egyszer csak észrevettem, hogy a fazon már nem németül meg angolul, hanem magyarul énekel, és ennek nagyon megörültem, mert olyan vicces volt és olyan esetleges.

És aztán gondoltam, hogy mindjárt vége az egész ittlétemnek és ezért megnézem én még egyszer a Weltuhrt az Alexanderplatzon, és odamentem, és ott is volt, és aztán elindultam hazafelé gyalog, és útbaigazítottam egy biciklis turistát, és mentem, és a kollowitzplatzi remek játszótéren összefutottam Editékkel, akik épp játszótereztek, és ez is jó volt, és ez a legjobb környék Berlinben, komolyan. És aztán Edit lánya, Anna segítségével megtaláltam a Wasserturmot, amit még tavaly tavasszal mutatott Zozi és még mindenképpen meg akartam nézni egyszer. És aztán még mentem egy csomót és láttam egy boltot, ahol faragott strucctojások voltak a kirakatban meg ilyesmik. És aztán buszra is ültem egy kicsit, de utána megint sétáltam, összesen olyan hattól fél kilencig, és ekkor követtem el az első hibám, ugyanis kivettem a könyvtárból a Hatodik érzéket, mert még soha nem láttam és nem tudom ki azt mondta, hogy nézzem meg. És megnéztem, és megint rájöttem, miért nem nézek én ijesztő filmeket, trillert, pszichót, és krimiben se durvábbat Agatha Cristinél. Mert nem jó nekem.

Úgyhogy többet ilyen nem lesz. Csöpögős romantikus vígjátékok, az igen. Ez nem. És ez még a kedvesebbik fajtából volt. És nem arról van szó, hogy most egy sarokban ülök nyüszítve, de valahol belül érzem, hogy az ilyesmire nincs szüksége a lelkemnek. Pont.

És most fejfájással, de lassan lefekszem.