Tegnap beszéltem Nórival és előbuggyant belőlem, mennyire úgy érzem, hogy csak úgy telik az idő itt ezen a hiperszuper helyen és nincs is időm meg erőm élvezni. És akkor azt mondta, hogy minden nap csináljak valami olyat, ami Berlin meg ami egy pillanat megállás a napi hülyeségek közepette. És bár ma összesen hat órányi napi hülyeség volt előirányozva, csak sikerül sétálnom egyet a Schönhauser Schloss kertjében. Ami jó volt. Olyan békés és agykitisztító. Persze nem igazán a klasszikus Berlin.
Aztán olyan öt perce jöttem felfelé a lépcsőn és rájöttem, hogy nem is tudom, hány lépcső vezet fel az emeletre. Ami azért fura, mert még a Halastó utcában, ma is emlékszem, tizenöt lépcsőfok volt, a Dósában húsz, és Szigligeten is tizenöt. Nem mintha valami megszállott lépcsőfokszámoló lennék vagy ilyesmi, de ezt az ember valahogy tudja. És akkor most, mikor a mosás ellenőrzése után, hogy végzett-e a gép (nem), jöttem fel és belém nyilallott: kilenc nap múlva hazamegyek és azt se tudom, hány lépcsőfok van ebben a házban. És kétszer tizennyolc, vagyis harminchat. Mármint őszintén szólva csak a második tizennyolcat számoltam meg, mert az első emeleten jutott eszembe ez az egész, de feltehetően a földszintről az elsőre is ugyanennyi lépcsőfok vezet.
Láthatóan kihasználom az agykapacitásomat.
Ezen a héten egyébként változott az órarend. Mármint ugyanazokban az időszakokban van óránk, csak más a program. Csoportos prezentációk reneszánsz remekművekről. Jómagam a mai második csoportban voltam és Masaccio egy freskójáról beszéltem (vagy ezt már írtam és mondtam valahol? Nem tudom.) Mindenesetre az előadás annyira nagyszerűen sikerült, hogy ihaj-csuhaj. Gyanítom, hogy a közönség nagyjából egyetlenegy mondatomra fog emlékezni, melyet a mutogatós lézertollal való mutogatás közben fogalmaztam meg. Ugyanis a képen a Jézus feje mögötti eltűnési pontot (vanishing point, ahol a párhuzamos vonalak találkoznak) próbáltam megmutatni egy épület éleinek meghosszabbításával, a toll segítségével ugye. S mivel eléggé lendületben voltam, szépen és nyugodt hangon a következő szavakat ejtettem ki: "Igen, itt igyekszem meghosszabbítani a vonalakat, persze nem fogotk semmit igazán látni, mert a kezem az izgalomtól eléggé remeg." Mit csináljak, ez volt az igazság. Mindenesetre megjegyzésem osztatlan sikert aratott.
Igazából nem volt rossz prezentálni. Megvolt a kis gondolatmenetem, elő is tudtam adni, amit akartam... Valójában a többieké alatt jobban szenvedtem. Ma négy és fél órányi előadást hallgattunk. Kicsit kimerítő, főleg ha néhány delikvens eléggé strukturálatlan és nem nagyon tudja, mit akar mondani.
Ó, és ma volt az utolsóelőtti órám Tracyvel. Gondolkodtam, hogy el se megyek, helyette dolgozom az Ady-esszémen meg pihentetem a derekam, de végül elmentem, és nem is bánom. Filmet néztünk, valami francia dolgot, Orpheus volt a címe. És nagyon fura volt. De azt hiszem, tetszett. Sajnos rögtön utána jött egy kupac előadás, és ezért nem nagyon volt idő véleményt formálni és leülepíteni a dolgot.
És most nagyon Adyval kéne foglalkozni. Még négy oldal. Még három vers elemzése. És aztán még hét oldal más. És még a Masaccio-esszé átírása. És már kész is vagyok. Egyszerű, mint a karikacsapás.
Ha egy valamit várok kicsit az otthoni vizsgaidőszakokból, az az a boldogító tudat, hogy valaki már kitalálta, mit kell mondanod, te csak megtanulod és elmondod. Itt meg - tényleg semmit nem tanítottak nekünk ilyen szempontból. Csak önállóságot és véleményformálást.
Ejj.
