Mi mást érezhet az ember, mikor enyhe fejfájással úgy dönt, hogy elvégzi a már régóta halogatott feladatot és kiradírozza a könyveiből a jegyzeteit?
Hosszú hónapok kemény munkája, intellektuális izgalma és mindenféle nagyszerű gondolatok úgy váltak semmivé percek alatt, mintha jelentés és jelentőség nélküli lett volna mind. Hogy hány órát töltöttem Wittgenstein Culture és Value című válogatott töredékei felett, abba még belegondolni is szörnyű. És ma, fáradtságtól elcsigázottan, kifejezetten azért, hogy ne kelljen gondolkodnom, még meg se próbáltam beleolvasni a margóra szorgosan, apró betűkkel odakörmölt és felkiáltójelekkel tűzdelt bejegyzésekbe.
De persze mit csinálhattam volna? Költsek el egy vagyont könyvekre, amiket valószínűleg nem gyakran fogok lapozgatni? Vagy micsoda? A többi jegyzetlapommal sem tudom, mit fogok csinálni, mert, noha mind emlék és mindért megdolgoztam, a kutya se fogja elővenni valószínűleg. Mehetne a szelektív kukába. De mi van, ha egyszer majd vénségemre kíváncsi leszek zsenge húsz éves magamra?
Igazából csak ennyi: volt valami nagyon furcsa, kicsit bús abban, ahogy radíroztam a könyveket. Mind a huszonvalahányat. De lehet, hogy a szomorúság oka, hogy nem ez az utolsó dolog, amit meg kell tennem...
