Talán lassan abba is sikerül belezökkenni. Az utóbbi hetekben olyan esetlegesen történtek a dolgok, hogy szinte megnyugtató lesz.

A kerékvágástalanság netovábbja a Rómából való hazaút volt. Firenzéből csütörtök reggel átvonatoztunk Rómába, ott még sétáltunk egyet közösen, aztán szélnek eresztettek, mindenki mehetett, amerre látott. Én igyekeztem arra látni, ahol csak ismeretlen arcok tolongtak (pedig igazán nincs szezon, mégis akkora a tömeg...), szóval elszakadtam a csoporttól, mert az utóbbi egy hétben kicsit túl sokszor ütközött már egymásnak a vállunk. Szóval leváltam, és ez a két óra volt szinte a legszebb és legbékésebb az egész kirándulásból. Vettem egy tiramisut, és elindultam, hogy megkeressem a Teverét. Nem tudom, miért hat rám olyan megnyugtatóan egy folyó jelenléte, de bizonyított, hogy hat. Meg is találtam a Teverét, sőt, a túlparton, kicsit messzebb még a Szent Péter székesegyház is látszott. A víznek egészen napsütötte Balaton-színe volt, eveztek rajta a népek, nagyon jó volt. Meg hatalmas platánok sorakoznak véges-végig a parton, és reneszánsz paloták helyett a barokk uralkodik. Nagyon szép volt minden.

Utána a térképet követbe valami nagy zöld felé vettem az irányt, melyről kiderült, hogy nem csak park, hanem a hét domb egyike is, így a tetejéről remek kilátás nyílt a városra. Felmásztam és elülrögéltem ott egy kőkorláton, aztán még egy kicsit sétáltam és elmentem a találkozóhelyünkre, hogy visszamenjünk közösen a vonatállomásra, ahonnal busszal terveztünk kimenni a reptérre. Eddig rendben is volt minden, a dugó ellenére időben kiértünk, átjutottunk a biztonsági kapun, (bár pont a biztonságunkat nem nagyon vették figyelembe, emberek teli vizespalackokat és mindenféle folyadékokat vittek keresztül, és a hatóságok a fülük botját se mozgatták, nem hogy cselekedtek volna és elkobozták volna eme életveszélyes leveket.) A kapunk előtt letelepedtünk a földre (soha olyan repteret nem láttam még, ahol az utasoknak úgy általában, megközelítőlegesen legaálbb lenne elég hely), megettük a maradék ételünk, hisz pár óra és úgyis otthon vagyunk, meg verset tanultunk, ugyanis Borinál volt egy Radnóti válogatott versek kötet, és a lányok úgy vélték, már túl rég nem tanultak verset. A  választás az Erőltetett menetre esett, azt mondogattuk. Aztán felszálltunk a gépre. Mentünk. Már csak fél óra lett volna Berlinig, mikor a pilóta hangját hallottuk a mikrofonból: elnézésünk kéri, de mint bizonyára tudjuk, Izlandon kitört egy vulkán, és a pernye meg füst miatt pont most zárták le Berlin repterét is. Úgyhogy Münchenben szállunk le. Este fél tíz volt. Leszálltunk. És hajnali egyig a reptéri székeken próbáltunk viszonylagosan kényelmes körülményeket teremteni és elfoglalni magunkat. Én aludni szerettem volna, mert az elmúlt héten éjszakáról éjszakára kevesebbet sikerült aludni, de annyira hideg volt, hogy ez nem ment túl jól. De legalább volt elég hely, mert az egész reptér töküres volt. Ami meglehetősen félelmetes, ha a csoporttól odébbmész egy másik szintre és csak úgy szétnézel a neonfényben a hosszú folyosókon és csak a mozgólépcsők surrogását hallod... Meg a mozgójárdákét. (Itt meg kell említenem, hogy egyik régi vágyamteljesült: mivel úgyse volt senki, aki ellenezze, Aliával felültünk a korlátjára és azon utaztuk egy kicsit - részemről különösen arra a részre voltam kíváncsi, ahol a szalag már fordulna vissza és hrtelen lejtésnek indul, te pedig lehuppansz. Nagyon kellemes volt.)

Szóval az idő telt-múlt, lassan hajnali egy felé járt. Akkor felszedelődzködtünk és az utolsó metróval átmentünk a főpályaudvarral. Kettőtől fél ötig ott mulatttunk a földön vagy a bőröndünkön ücsörögve-feküdve. Ott se volt meleg. Meg láttuk, hogy küldenek el egy igencsak hangoskodó és nem egészen beszámítható hajléktalant a rendőrök... Olyan hatan voltak már a végére. A bácsival egyébként az élelmiszerboltban (mely hála a jó égnek kinyitott) találkoztam legközelebb, és nem is tudtam, hogy az eladót vagy őt sajnáljam jobban, mert elég ijesztő és békétlen jelenség volt szegény.

Közben Timivel a mondhatatlan szellemi leépültség állapotába kerültünk már hajnali háromtól arrafelé és elképesztő idiótán kedtünk viselkedni, szerencse, hogy Zoltán partner volt ebben (már a repülőúttól kezdve), szóval nagyon jól mulattunk. Aztán fél ötkor felszálltnuk a berlini gyorsra, és őszintén hittünk, hogy csekély hét órán belül már csak a helyi tömegközlekedéssel kell bajlódnunk... De nem! Olyan két és fél órányira Berlintől a vonat leállt, és bemondták, hogy a vezető rosszul lett, és ezért a vonat nem közlekedik tovább. És tényleg, elvitték a mentők a bácsit. Úgyhogy mi ottragadtunk, megint, és vártunk a következő vonatra, mely másfél óra múlva jött. Az emberek most már kezdtek igazán nyűgölni. Ez az egyik legrosszabb emberi tuljadonság amúgy, mert borzasztó ragadós és sokkal nehezebben elviselhetővé teszi a dolgokat. A nyavajgás. Aztán megjött a vonat, de mivel eléggé tele volt, egy csomó embernek hely se jutott. Nekem mondjuk volt helyem, amit értékeltem is eléggé. Szóval utaztunk még egy icipicit, és már meg is indultunk. (Már csak egy engem nem érintő kaland volt hátra: Timi fent hagyta az egyik táskáját a vonaton, Zoltánnal azt vadászták még egy ideig, nem is tudom, milyen eredménnyel.)

Szóval végre megérkeztünk az ECLÁ-ra, kaptunk valami ennivalót a cafeteriában, ami nagyon jól esett, mert már rég volt az utolsó rendes étkezés. Aztán mosás, zuhanyzás, ilyesmik, hogy lassan megint emberformájúnak érezzük magunk, és alvás. És az események szerencsés összejátszása miatt ez utóbbi kifejezetten jól sikerült, mert Cristina egy barátnőjénél van még pár napig, ezért akkor kapcsoltam le az összes villanyt, amikor akartam. És ez nagyon jó volt.

(Ó, most nagyon úgy tűnik, mintha valami magányos embergyűlölő lennék. De egyszerűen arról van szó - remélem, - hogy akkora volt az emberkoncentráció körülöttem az utóbbi időben, hogy ezt kompenzálandó jól esik az egyedüllét. Vagy inkább a béke és nyugalom. Olyan izgatott egy csomó ember állandóan. Mint például az egyik kiránduláson is, amikor különböző reneszánsz villákat látogattunk: egy gyönyörű kert terült el a villa körül, a völgybe lejtett, vadregényes, rejtett szökőkutakkal és szobrokkal, tóval, csodaszép, a béke szigete Firenzéhez képest. Namost a kert egyik végéből tudtam, hogy egész pontosan melyik lány sikoltozik a másik csücsökben - elragadtatásában? vagy csak megsokásból? Az a lány folyamatosan sikoltozik.)

Szóval reneszánsz. Ez lesz most tíz hétig. De most valahogy annyira nem vágyom rá. Túl nagy koncentrációban kaptuk a reneszánszot most, és úgy érzem, a tanáraink eléggé ismétlik magukat, trivialitásokban dagonyáznak, de igazi kérdésekre nem nagyon tudnak válaszolni. De meglátjuk.

A mai éés holnapi napot pedig még pihenésnek és láblógatásnak tervezem szentelni, magyarul olvasok még egy kicsit, mert ha beindul a harmadév, megint robotpilóta-vezérlésű olvasóvá válok.

Ennyi, igazán. Üdvözlet Berlinből.