És jószagúan az ágyban. Nem megvetendő érzés. Friss, még ropogós ágynemű, csak a kislámpa világít, zene, kellemes fáradtság. Nem olyan rossz ez így. És ma már semmi érdemlegeset nem szándékozom csinálni.

(Holnap annál inkább. Ugyanis ha továbbra is szeretnék tiszta és jószagú lenni esténként, hát kénytelen leszek elbattyogni a Rewébe (itteni Spar-szerű létesítmény) és bevásárolni mindenféle szerekből. Meg zsebkendőből például. De a részletekkel nem untatok senkit.)

És azért battyogni, mert a biciklipedálom végleg feladta. Hősi küzdelme a vég ellen vereséggel végződött, és most megtörten fityeg szegény bal pedál, meg vacog a kinti fagyos szélben, a sötétben, egyedül. Várja a pillanatot, amikor kimegyek hozzá, és megnyugtatom, hogy minden rendben lesz, ne féljen semmit, elköltözünk majd délre és veszünk egy kis házat valahol vidéken és nem törődünk a világ bajával és azzal, hogy elítélnek minket... És amikor már ilyen rózsás álmokba ringattam, akkor a gaz bakó (bicikliszervízes bácsi) kezére adom, galádul elárulva eddigi hűséges társam, és... lecseréltetem. Ez lesz. Becsületemen örök olajfolt esik...

Meg kell értenetek, mennyire nagyon hosszú és bonyolult napom volt.