Mivel a hétvégén olyan rendesen kisífutottam magam, hogy hazaérkezvén levegőt alig kaptam és azt hittem, a fejem kettéreped, úgy döntöttem, hogy a középkori trubadúrköltészet tanulmányozása helyett ellátogatok a doktornénihez. Ezért aztán reggeli után szépen felültem az M1-re, és már robogtam is Prenzlauerberg felé. Ám robogásomnak korai vége lett, és tíztől fél kettőig a rendelő egy középkényelmes székén üldögéltem sorstársaimmal. Eme sorstársak egymást váltották, s valami furcsa okból én hagytam el az épületet utolsó előttinek. Érthető módon mire egyáltalán a doktornéni színe elé járulhattam, nem a tüdőgyulladásgyanús állapotom volt az egyetlen dolog, ami aggasztott. S amellett, hogy bizonyos nyelvi problémák léptek fel annak magyarázgatása közben, hogy mi is tulajdonképpen a bajom, magabiztosan mondhatom, hogy ezt a nénit nem a betegek megnyugtatására teremtették. Egy hideg kis szobában hasra fektettek és a hátamra valami fura tapaszokat ragasztottak, amik rezegtek és kicsit szúrtak. És otthagytak további magyarázat nélkül. Akkor egy kicsit elvesztettem a lelkierőm és szerencse, hogy már úgyis feküdtem és nem nagyon volt hova lejjebb csúszni...

No mindegy. Egy recepttel a kezemben végül kiszabadultam a rendelőből és szépen elindultam a Stabiba. Majd vissza az ECLÁ-ra. Majd rövid kitérő után a szobámban indulhattam is vissza a jó öreg M1-gyel, hiszen az allergiavizsgálat ott lógott a levegőben. (A vizsgálat után egy ideig a jobb karom lógott a levegőben, bőrömön csinos kis sorokban vérző kis szűrások. Úgy néz ki most az alkarom, mint az Álmos-völgy legendájában a fazon tenyere.) Nem mintha akár akkor, akár most bármi értelmét látnám a hercehurcának, de hát igazolást úgyis kellett szereznem az egy hét hiányzásomra. Kicsit tartottam tőle, hogy a bácsi nem fog nekem ilyet adni, de a jelek szerint a német orvosoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy nem érdeklődnek túl sokat. Ami a diagnózis felállításakor problémákat okoz, de ha igazolás kell, akkor kifejezetten kellemes.

Az M1 ma egyébként igen vicces volt. Az allergológushoz menet egy bácsi azt írkászta egy lapra, hogy a villamos első ajtaján melyik megállónál hányan szállnak fel. Nagyon precíz volt, külön oszlopba írta a babakocsisokat és a babakocsitlanokat. Ez volt a munkája. kis kitűzője is volt hozzá.

Békés egy munka lehet.

És hazafelé pedig egy szőke, kilenc-tíz éves kisfiúval hozott össze a sors. Aki, miután párszor barátságos nemtörődömséggel, és felteszem, tettének egyáltalán nem lévén tudatában, rátiport a lábamra, úgy gondolta, hogy itt az alkalom, és beszélni kezdett. Mindenféléről. Hiába biztosítottam, hogy nagyjából a felét se értem annak, amit mond. Egy idő után jobbnak láttam csak barátságosan búlogatni, a megfelelőnek tűnő helyeken nevetni, és időnként bátortalanul megkérdezni, hogy ez vagy az a szó mit jelent.

Ugyanis Friedrich (a nevét nem tudom igazából, de magamban így hívom. Esetleg Fritzi.) Szóval Friedrich az elején azt kezdte magyarázni, hogy a ceruzája végén lévő zöld radírdarab kiszedhető (ezt be is mutatta), és különböző mélységekben nyomható vissza. De mindez néha nehézségekbe ütközik, mert a radír kipottyan és akkor kezdheti az egészet elölről.

A villamoson van egy ilyen szűkebb hely két korlát között. Friedrichnek kockaalakú táskája volt, oldalába csúsztatott flakonnal, s így a táska szélessége pont belefért a lyukba, de szorult, és bájos csikorgó hangot adott, amit mindketten nagyon élveztünk. Egészen addig, míg Fritzi kifejezést nem adott abbéli óhajának, hogy én a flakont a zsebből kivegyem, mert ugyan betenni könnyű, de kivenni annál nehezebb. Ezután egy érthetetlen rész következett, amiben Fritzi búvárt játszott, és többször lemerült a villamos fenekére. Az egyik bácsi prüszkölve belenevetett a sáljába, a többiek úgy tettek, mintha semmi rendkívüli nem történt volna s ők is napi rendszerességgel tanulmányoznák a mélyvillamosi élővilágot.

Fritzi ezek után a testvéreiről magyarázott egy sort, akik a jelek szerint különösen jól tudnak a vízből úgy kiugrani, hogy közben nem lökik el magukat a földtől. És ugrani is jól tudnak. Azt hiszem.

És ezután jött a nyuszikás rész. Fritzi szerint ugyanis a nyuszikás viccek nagyszerűek, és annyit lehet rajtuk nevetni, hogy csak na. S ezt bebizonyítandó olyan öt megállón keresztül nyuszikás vicceket mesélt nekem. Ez időben nagyjából annyi, mint Aquincomtól Békásig. És Fritzi igen gyorsan beszél. A van répád, van ezer zsömléd, van sült halad, van négyszögletes nyalókád kezdetű örökzöldek kedvesen betöltötték az időt a Rathaus Pankow és a Kuckhoffstrasse között. Kicsit aggódtam, hogy Fritzi leszállni se enged majd, de helyette leszállt velem, egy számommra érthetetlen éneklős-temetős vicc közepén, elmondta a poént (nem értettem egyáltalán semmit), majd mint a szél, elszaladt.

Mi lett volna, ha másik kocsiba szállok?

Szóval ma kiderült, hogy nincs tüdőgyulladásom, nem vagyok allergiás a macskaszőrre (meg még tizenöt másik dologra sem, a karomon található lyukak számából ítélve), kiderült, hogy mi a helyzet a nyuszikával és hogy a mai intellektuális erőfeszítéseim szomorú módon elhalasztódtak illetve most várnak beteljesedésükre.

Ó, egyébként a hétvége jó volt nagyon. Illetve sok része nagyon jó volt, volt egy csomó elmegy rész és jó pár pocsék. De a sífutás az nagyszerű, fantasztikus és hihetetlenül remek, és még éjjel az orrdugulástól és hasonlóktól nem aludni is megéri miatta.

És közben olvasni kellett verseket, és az is jó volt, bár a hozzáuk kapcsolódó előadásról a doktornéni miatt lemaradtam. De van egy vers, ami különösen megtetszett, s bátorkodom most ide begépelni, az angol fordítás alapján. Az eredeti ritmusról sajnos fogalmam sincs, mert arabul nem olvasok.

A szerző Ibn Hazm.

Azt mondták: "Messze jár." Feletem én: "Elég nekem, ha ugyanazon korban él s megszökni képtelen.

A napkorong mindkettőnk felett ugyanúgy jár el s minden nap új fénnyel ragyog.

S ráadásul nevezhető-e az egy napos úttal átfogható távolság kettőnk között igazán távolságnak,

Mikor teremtő Istenünk bölcsessége összefűzött minket? Ez a közös közelség elég nekem; Más vágyam nincsen."

Ma egészen tavasz volt a városban és olvad a hó is.