...Eljut arra a pontra, hogy le tud ülni írni. Ami jó is nagyon, csak már eléggé benne járunk az estében. Szóval valószínűleg rövidre fogom fogni. Nem mintha olyan veszett sok minden történt volna velem, inkább csak a nagy megszokás viszi el az időt. Persze elég sok mindent kellett behozni, esszét írni és miegyéb, de büszkén jelenthetem, hogy készen állok. Nem csak hogy az esszével, de a holnapi kirándulásra is készen állok. Még egy kicsit várom is, bár az utóbbi napokban még a gondolatát is a hátam közepére kívántam. Ezt így utólag az esszéírás számlájára írnám.
Szóval kirándulás. Megyünk. És vasárnap jövünk. És meg fogok tanulni sífutni. Ha minden jól megy. Ha meg nem, akkor azt fogom megtanulni, milyenenek a német hegyimentők. Mondjuk biztos az is egyedülálló élmény...
Beatles, Beatles, Beatles. Ma az egyik órán az egyik számukat elemeztük a középkori trubadúrlírával kapcsolatban. Ez persze remekül hangzik, de a kivitelezés kicsit laposra sikeredett. Az eredmény egy igen alaposan kidekorált papírlap a mappámban és jó pár megnyitott youtube-ablak a gépemen.
Hümm. Az imént akartam valamit írni. Ja, igen. Ugyebár tudjuk, hogy ha a fiúk farmernardágjából elővillan a kockás alsőnadrág, az menő. Ez amolyan kimondatlan, de elfogadott igazság. Most valahogy viszont azon kezdtem gondolkodni, hogy meddig is menő ez. Timivel ezen derülünk már egy jó ideje acting-órán, hogy a harmincas évei végét - negyvenes évei elejét taposó David, magát szexistennek gondoló tanárbácsi ugyan miért nem tud rendesen felöltözni. Persze aranyos dolog, hogy lassan az egész alsónadrág-kollekcióját ismerjük, de azért mégis.
Hű, most úgy táncolnék. Ha most ugye Levente öcsikém megtáncoltatna, nem bánnám:D Jó volt az nagyon a múlt héten. Beléptem a házba, és már táncra is perdítettek.
A mai este nagyon pihentre sikerült egyébként. Luzieval és Aliával abban a kellemes helyzetben találtuk magunkat, hogy vacsoraidőben már megvoltunk az esszénkkel, így a cafeteriában azzal múlattuk az időt, hogy mandarinnal zsonglőrködtünk, megbeszéltük, hogy hogy fogjuk hívni a gyerekeinket, hogy kit hogy hívnának oroszul és végül mandarinhéj darabkákból királylányt raktunk ki az asztalra, akit a caferetia bezárta előtt pár perccel sajnálatos módon le kellett fejeznünk és eltakarítanunk a maradványokat.
Ebből is látszik, hogy egy igen magas színvonalú felsőoktatási intézmény diákjai vagyunk és meg is becsüljük magunkat.
Mondtam már, hogy nagyon nem szeretek hivatalos emaileket írni? Utána mindig egy afféle szédülős érzés jön rám, hogy most valami nagy horderejű dolgot igen hülyén oldok meg. De már túl vagyunk rajta. Huhh. Nem megyek Veronába nyáron. Kész.
Na és most a fáradtság úgy vetette rám magát, mint egy lesből támadó puma vagy mi a csuda. Hihetetlen képszerűséggel festem a tisztelt hallgatóság elé elmém állapotát. Cristina épp azon szerencsétlenkedik, hogy mit pakoljon be a holnapi kirándulásra. Igazán... Nekem lassan akkora rutinom van a pakolásban. Csukott szemmel is negyed óra alatt. Gyakorlat teszi a mestert. És persze megint egy csomó mindent viszek, de ahogy Édesanya is mondaná, egyrészt enni nem kér, másrészt meg úgyis a busz viszi, nem én. Hát inkább legyen több holmim a szükségesnél, mint kevesebb.
Ezt az utazóbölcsességet.
Kifogytam az írnivalóból. Meg kéne tudnom, mennyibe kerül feladni egy levelet Budapestre, mert már itt fekszik a csinos halványzöld boríték az asztalon és szomorkodik, hogy nincs rajta bélyeg.
De ez igazán se nem érdekes, se nem fontos senkinek rajtam kívül. Na meg a címzetten kívül. És érzem, hogy a mondataim már teljesen szétcsúsznak.
Tudjátok, milyen nyomorult érzés, hogy tudod, hogy ha most lenne mandulád, nagyon be lenne gyulladva, de nincs, ezért csak az egész torkod fáj? Álcázott mandulátlan gyulladás. Brrr...
