Mekkora az esélye, hogy banánfa nő a hasamban? Vajon felfedezhető korreláció az esemény bekövetkeztének valószínűsége és az elfogyasztott banán mennyisége között?

Remélem, nem.

Itt ülök az asztalomnál, Cristina, akartam írni, békésen alszik az ágyában, de most megszólalt az ébresztő óra, de most mégiscsak azt kell mondanom, hogy békésen alszik, mert lenyomta az órát és nem mozdul azóta. Na.

Jómagam épp a következő tutorialra való várakozást kellemesebbé teendő gondoltam, hogy írok pár sort. Meg mert akkor addig se kell Wittgensteint olvasnom, akiből az igazat megvallva kissé elegem van. Nem értünk egyet pár dologban, de persze mintha a falnak beszélnék, egyszerűen nem hajlandő vitába bocsátkozni. És mégis esszét kell írnom róla a hétvégén. Jaaj.

Ez a hétvége amúgy is jó lesz. Ha a következő hétvége otthon töltése miatti előrelátható lemaradásomat be akarom pótolni (vagy pótolni akarom, be nélkül, elvégre Frank tanárnő ezt a lelkünkre kötötte), akkor igencsak fel kell kötnöm a gatyámat.

Jövő héten szerencsére State of the World Week van, ami azzal jár, hogy csupa meghívott vendégelőadók jönnek és a forsítás különböző aspektusairól (roppant választékosan beszélek mostanság, nemde?) fognak beszélni. A rendes órák elmaradnak (egy hétig NINCS Wittgenstein, se love. Éljen!), és külön szemináriumok lesznek mindenféle kapcsolódó témában. Remélem, bejutok a gyerekvers-fordítós nénihez. Mostanában úgyis egy csomót gondolkodtam ezen, mármint hogy hogy fordítanád bármilyen nyelvre mondjuk Lázár Ervint. Lehetetlen. Vagy nem tudom. Ugyanolyan zseniális írónak kéne lenned, nem csak fordítónak, a másik nyelven.

Ó, még nem is meséltem, mi újság a hátsó udvarban. Var új installációt készít, és szezonhoz illően hószobrot épít. Egy hatalmas (olyan tíz méter hosszú) fekvő, meztelen nőszobrot.

Igen, igen. Tessék csak elképzelni, micsoda látvány egyszerűen csak kiállni a második emeletre és ott látni elterülni ezt a nőt.

Mondani szokták, hogy ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez. Valami ilyen érzésem van. Nincs itt senkinek ideje galériákba járni meg múzeumba, hát a művészet az erkély alá kúszik és onnan kuncsorog.

Borzasztóan várom a tavaszt, és hangulatomtól függően érzem első leheletét. Most kifejezettem tavasziasan néz ki a világ, de szinte biztos vagyok benne, hogy ez csak egy szubjektív lecsapódása az elém táruló látványnak. (Tisztában vagyok vele ugyanis, hogy a hétvégén sokkal szebb idő volt, és mégis úgy éreztem, hogy ez a fránya tél már soha nem fog végetérni.)

Tegnap óriási hóvihar volt, de friss, puha és tapadós hó esett, és Borival egy kései Wittgenstein-előadásnak nevezett tortúra után (tízig ott gebedtünk. A handoutra lerajzoltam az egész Égből pottyant mesék dalszöveget, az Aludni kéne már most-ot...) baktattunk hazafelé a még mindig szitáló hóban (nem csillagfényt szitáltak), és Tuvsinnal jó kis hógolyózásba keveredtünk. Megállapítottam, kissé szomorúan, hogy soha az életben nem fogok megtanulni célozni és beláttam, hogy van valami összeköttetés a felejthető kislabdadobás eredményeim meg a hógolyózásos kudarcaim között. Mindenesetre jó móka volt az egész még kesztyű nélkül is. Az egész vidámság betetőzéseként Borinak kedve támadt hóangyalt készíteni, így hát ledobtuk táskánkat (az enyémben három pár zokni várta boldogtalanul a sorsát, mert magammal rángattam őket Acting&Diracting-re), és puff, bele a hóba. Háton is jó volt, de aztán eszembe jutott, hogy miért ne vethetnénk bele magunkat pont hason? És az eszmét tett követte, figyleemreméltó, ha nem is sikongások, de nevetések közepette. Hóterápia. Erre van szüksége a népnek egy szürke, túlintellektualizált nap után.

(Pedig a nap nem csak erről szólt. Persze a dupla Wittgenstein durva volt. A dupla Acting inkább csak lélekölő. Mindenkinek egy 2-3 perces etűddel kellett előállnia az egyik szereplőről. Én Liubát kaptam - Cseresznyéskert ugye. Na és az a nő az, aki... Szóval olyan mértékben távol áll tőlem, hogy csak na. Nehezemre esik elképzelni, mi a csudát csinálhat egyedül. Végül csak felkelt, kávét ivott és táviratot olvasott, egészen elégedett voltam a végeredménnyel. Legközelebbre más szempontból kemény dió vár rám: Lopachin. Azt hiszem, ő öltözködni fog. Zokni, atléta, ing, nadrág, cipő, nyakkendő, zakó, kabát, csésze kávé, indulás. Üzletember. Éppe eleget láttam Édesapát fellendíteni egyik lábát, majd a másikat a harmadik lépcsőfokra az előszobában. Asszem, menni fog. Reméljük. Amúgy ez a sorrend? Alsónadrágot feltételeztem.)

Jajaj, mindjárt vár Judith és esszém Szent Ferencről és a szegénységről. Nem mondom, hogy korszakalkotó mű született volna, kész kínszenvedés volt megírni. Egyáltalán, fura ez a love-téma. Igencsak megosztottak a vélemények a kurzus sikerét illetően.

Csiriplenek a madarak. És kéne ide egy madárhatározó, vagy egy ornitológus egyszerűen, akinek megmutathatnám, a szomszéd fa lakóit. Sajnos az ECLA, bár sok mindennel ellát, se házi madarászunk se madaras könyvünk nem nagyon valószínű, hogy lesz.

Felébresszem Cristinát? Mindjárt órája lesz. Nem tudom. Nem szeretek embereket felébreszteni. Egyáltalán nem.

Na jó, cipőt veszek és utána keltem. Ennyi.