Most éppen San Francisco. Egy kicsit utaztunk mostanában.

Nem igazán tudom, hogy honnan kezdjem. Valójában az időeltolódás miatt még most is egy ilyen furcsa kábulat van rajtam, alszom itt és alszom ott, kocsiban, ágyban is néha... A repülőn bezzeg nem ment olyan jól a dolog.

Az egész még negyedikén hajnalban kezdődött. Ferihegy 2B, régi jó ismerősöm. Harmadikán Mátét búcsúztattuk, aki Párizson át szintén Los Angelesbe igyekezett. Édesapával ugyanazon a gépen mentünk (ez lehet, hogy semmitmondónak tűnik, de mentünk mi már ugyanoda ugyanakkor külön géppel), sőt, Londonig még egymás mellett is ültünk, mert engem "felupgrade"-eltek (kedvenc szavam mostanában) a turistaoszályról üzleti osztályra. Ugyanezt sajna nem sikerült elérni a másik gépen, így a negyvenötödik sor A ülésén az ablak mellett próbáltam kihúzni azt a tizenegy órát valahogy. És rájöttem, hogy nekem nem megy az ülés. Erre valószínűleg a szomszédaim is rájöttek, mert félelmetes tornamutatványokat hajtottam végre szerény személyem kényelme érdekében.

Jómagamat általában valami nem túl kirívó és visszatetszést nem keltő figurának tartom, de tagadhatatlan, hogy ez alkalommal én voltam a fura. Az előttem ülő nénit nyilván halálra idegesítettem azzal, hogy az ő karfájáak a hátuljára próbáltam feltámasztani a lában, így próbálván kicsöpögtetni a fájós térdemből a vért. Mit ne mondjak, sikertelenül. Ami a soromban ülő két fiatalembert illeti, mindkettővel az udvarias mosolygásig jutottunk. Ázsiaiak lehettek, a mellettem ülő mégis olaszul olvasott, amit üdítő volt látni. Szegény beteg volt viszont, mint azt a kimenetelhez való sorban állás közben meg is beszéltük. Egy gyümölcsöző kapcsolat kezdete lett volna ez nyilván, ha a tizenegy órás sor elején kerül rá sor, így viszont csak furán hatott. A másik fiú csak annyival próbálkozott, hogy megérdeklődje, látok-e valami érdekeset az ablakból. Merthogy már kábé egy órája bámultam kifelé. Mondom, hogy én voltam a fura. Ráadásul meg se értettem az elején, mit kérdez, sőt, még a közepén se, ezért kétszer is visszakérdeztem. Aztán meg mit is mondhattam volna...? Érdekeset? Hogyne, a hegyeket.

(Amúgy tényleg érdekesek. Mármint a hegyek. Halál jó hegyek voltak. Ezért is néztem órákig őket. Meg mert ne mműködött a fülhallgató a tévémhez, és ezért nem tudtam filmet nézni. De ez mellékes. Ja, és ez is hozzátartozik a furasági listámhoz. Olyan négy fülhallgatót próbáltam ki, míg végül beletörődtem, hogy a bemenettel van baj...)

Szóval nézelődtem. Meg sudokuztam. Meg néhány egyéb elmefejlesztő játékot játszottam. Meg elolvastam néhány színdarabot. Ja, és iszonyú sokat álltam. Mivel ha egyszer kikászálódtam az ülésből, a szabadságot meg kellett becsülni, nem ám csak úgy visszamászni a tespedésbe. Nyújtózkodtam-bámészkodtam inkább. Volt még rajtam kívül néhány nyughatatlan lélek, együtt támasztottuk a falat, épp úgy, mint a buszon, mikor nincs hely leülni. Végül is, airbus.

(Ja, és amikor az ember eltökéli, hogy mégiscsak visszamászik, a dologból valóban mászás lesz, mert a két fiatalemberből az egyik legalább biztos alszik. Ebből aztán nagyszerű tornagyakorlatok nőtték ki magukat, melyek közül említésképpen csak a karfákon zokniban átszökkenő és közben fejjel az olvasólámpat korántsem szándékosan felkapcsoló és közben szerencsére egyik srácnak sem az ölébe eső pozícióról és a narancslét egyenletesen az ülésre löttyintő (ekkor bezzeg mindkettő ébren van...) jelenetekről szólanék...)

No, de végül meglett Los Angeles, a maga pálmafás és kabátlevevős valójában. A reptéren összefutottunk (jó, azért nem egészen véletlenül) Mátéval, és miután kocsit béreltünk, elvittük a lakásba, ahol addig is lakik a legendás csoporttársaival, ameddig nem találnak albérletet. (Legendás csak azért, mert ők is az embereknek azon sokat emlegetett, se soha nem látott csoportjába tartoznak, akikről sok mindent tudsz, ők azonban semmit rólad, így aztán egy kis lepukkant lakás előszobájában, az ágyon ülve (igen, miért van az ágy pont az ajtóbal szemben az előszobában?) kell hogy szembesüljenek a léteddel, mint derült égből villámcsapással. De jól kezelték a helyzetet. Még a vécét is használhattam.)

Azt hiszem, egyik amerikai város se túl bizalomgerjesztő az esti fényben, fáradtan. Vagy csak én vagyok ilyen. mindenesetre, hogy a lelombozódás nehogy erőt vegyen rajtam, gyorsan elaludtam a kocsi hátsó ülésein (ennyi hely ugye rég nem volt a lábamnak, és borzasztóan értékeltem a helyzetet), és legközelebb csak Santa Barbarában ébredtem fel, a szálloda előtt, bevonszoltuk magunkat, zuhany, ágy. Ja, Kaliforniában kilenc órával korábban van, mint otthon. Jó hosszú napunk volt, pár ezer kilométerrel. (Ó, azt nem is mondtam, milyen gyönyörű volt a befagyott Hudson-öböl felülről. Tényleg csak a National Geographic-embléma hiányzott a repülőablak sarkából...)

Na szóval Santa Barbara. Ott ébredtünk ma reggel. És reggeliztünk, és aztán megnéztük az óceánt. A Csendeset. Meg a pálmafákat. Meg a nagyon szép, spanyolos építésű mindenféle házakat. Ragyogó napsütés, épphogy csak nem pólós idő, bár reggel öt fokkal és kabáttal indítottunk. Találkozás egy angol-de-most-már-amerikai hölggyel, aki azt mondja, feltétlenül nézzük meg a bíróság épületét, ahol ő amerikai állampolgár lett, és ami a világ legszebb épülete. Nem is értem, miért nem közölte ezt valami ismertebb fórumon, akkor mindenki felhagyna végre az ilyen hülye könyvek kiadásával, mint például "A világ száz legszebb épülete". Az tény, hogy a bíróság gyönyörű szép volt, sőt, még magyar leírást is kaptunk róla a segítőkész képeslapárus bácsitól. Ha lennének szavaim a leírásához, leírnám, de az egész akár csak most is (meg akkor is) annyira valószerűtlen, hogy csak na. Mármint maga az ittlét is, de hát ez az óceánosdi... Hihetetlen. Pedig ma megint asszem jó kétszáz mérföldet autóztunk az óceánparton. (És egy kalóz mellett ebédeltünk. Haláli volt. Viszont a taco-ban annyi volt a hagyma hogy a gyomrom most kezdi csak kiheverni. A pultos hölgy meg mintha az Arizonai álmodozókból lépett volna ki. Tiszta szürreális volt az a hely.)

Ebéd után belesétáltunk a vízbe, meg szedtünk kagylót, és tovább indultunk Montereibe, de sajnos a nagy és világhírű (?) akváriumhoz zárás előtt fél órával értünk oda, így kalap-kabát és irány San Francisco. Szívhez ható beszélgetések a GPS-es hölggyel, Emilyvel, aki mindenképpen az autópályára akar terelni minket, de mi nem hagyjuk magunkat.

És végül San Francisco, sötétben megintcsak elkedvetlenítő egy csöppet, de a prospektusokból látszik, hogy ennek ellenére remek. Kicsit halszagú, de mivelhogy a kikötő mellett lakunk, ez megbocsátható. Holnapra pedig teli vagyunk tervekkel, bár nekem a legközelebbi tervem egy forró zuhany és aztán az ágy. Hogy minek ezért eljönni Amerikába?

Hejj, hejj. Azt hiszem, ideje eltenni magunkat holnapra. Ami nektek már ma, hisz van, akinek tíz perc múlva kezdődik a tanítás. Jó jó éjt!