Bizony. Ezek teszik ki a látóterem legjavát. Ágynemű. Csak a szokásos.
Ma szerencsés napom volt. A reggelinél volt narancsos tea. A rosszabb napokon csak earl grey van, az meg kinek kell? (Zsófi, bocsánat...) Szóval most a Cristinától megörökölt, kicsit fonnyadt narancs mellé van narancstea, meg a cafeteriából kölcsönvett méz. (Roger annyira ijesztő. Ma láttam, és hirtelen bevillant, milyen lenne titkos kéjgyilkosnak. Nagyon... izé... nem jó érzés volt. Remélem, nem akar majd egyszer bosszút állni a mézért.)
Lehet, hogy túl sok filmet néztem az utóbbi időben.
A tegnap végtelenül békésen és talán épp ezért iszonyú unalmasan telt. Feküdtem az ágyban, prüszköltem és filmet néztem. Aztán aludtam, aztán filmet néztem, emailt írtam, aztán elbúcsúztattam Annát és Timit is, akik voltak olyan kedvesek és hoztak nekem enni mielőtt elindultak volna a pályaudvarra. Ma reggel Anna anyukája ébresztett telefonon, mert nem érte el a lányát és a vonat késett. Azt hitte, én is velük vagyok. Hát, mit mondhatnék - bárcsak.
Bár, igazából nem sajnáltam a tegnap estét. Illetve csak részeit. Amikor már nagyon elegem lett a szobámból meg már szinte beszélni is elfelejtettem már, lementem a nappaliba Szabó Magdát olvasni. Mózes egy, huszonkettő, ajánlom mindenkinek. Na és akkor csöngött a telefonom és Édesapa volt az és nagyon megörültem. És ráadásul amikor szegényre rázúdítottam panaszaim (mostanéban sajnálatosan panaszkodós vagyok, mint azt bizonyára észrevettétek), na, akkor azt kérdezte, miért nem keresek mára egy repülőjegyet és megyek haza. Hát megdobbant a szívem. De persze utána még nagyobbat dobbant, mikor megláttam, hogy csekély 140 euró pluszkiadást jelentene ez az egész.
De igazából nem baj. Már a gondolat is felüdített arra a másfél percre.
Na és utána Édesanyával is beszéltem, ami szinté igen jó volt. Aztán a nappaliban igen vicces dolgok történtek. Oli és a barátja, Ivan, akinek ez volt az utolsó estéje amit Berlinben töltött, Varral együtt odagyűltek whiskyt inni és ez garancia volt a jó hangulatra. A srác iszonyú vicces volt, valami horribilis, de nagyon őszinte akcentussal és iszonyú lassú beszéddel. Egy csöppet be volt állva és borzasztó nagy óvatossággal formálta a szavakat. Nagyon víg látványt keltettek Olival, csak szegény most olyan szomorú, hogy elbúcsúztatta. De tegnap még éjfélkor pizzát sütöttek meg a zenekaruk (illetve zenekarjaik) zenéjét hallgattuk meg párnacsatáztunk. Mármint ez utóbbit inkább mi Varral, ami kész szerencse, mert különben valószínűleg a pizza rossz helyre került volna. Pedig alapvetően nem hasonlított párnára.
Ja, mellesleg közlöm, hogy elfogyott a fogkrémem. Úgyhogy most máshonnan vagyok kénytelen csenni. És szánom-bánom, és holnap komolyan elmegyek vásárolni. Mert kell vennem süteményt amit hazaviszek. Meg... meg ugye fogkrémet. És holnap úgyis ki kell mennem a házból, mert tutorialom van Judith-tal apokalipszis és teológia-ügyben.
A mai nap csak annyiban telik másként, mint az eddigiek, hogy találtam (illetve még Cristina talált) egy tök jó youtube-szerű oldalt ahol filmeket lehet nézni. Így most lehetőségeim kitágultak az ágyban fekvés változatossá tételét illetően. És ez igen jó. Egyébként ugyanúgy reggel felkelés, reggelizés, visszajövés, csámborgás a konyha-szoba-ágy-fürdőszoba-ágy vonalon. Rém egyhangú.
Mit is írhatnék még? Ma gyönyörű, szikrázó napsütés fogadott volna kint, ha kimegyek. Mire ténylegesen kimentem, addigra beborult, de innen bentről nagyon szép volt kinézni. MÉg jégvirág is van az ablakon. A házakon meg utcákon meg mindeneken meg hótakaró. Szép nagyon.
Zoltánék holnap reggel indulnak haza kocsival. Innentől szinte én maradok az egyetlen magyar. Mármint most Pétert és Editet meg a gyerekeiket nem számítom, ők már olyan tiszta kozmopoliták, hogy még. Meg velük nem is igen találkozom.
Tegnap is olyan fura volt, a 16-ban többen beszéltek oroszul mint angolul.
Mondtam már, hogy Luzie úgy néz ki, mint Helena Bonham-Carter? De teljesen. És még kedves is. És lakott már a Kálvin téren. És úgy gondolja, hogy a magyar egy nagyon aranyos nyelv és mindig el van ragadtatva, ha magyarul beszélünk.
Bizonyám. Nem valami összefüggő, amiket most irkászom. Valószínűleg még most is a filmek hatása alatt állok. Szégyenletes romantikus vígjátékok meg vígság nélküli játékok.
Ja, és hülyeségeket álmodok. A mai ráadásul egy visszatérő álom, biztos vagyok benne, hogy ezt már álmodtam. Kutyák vannak benne és sár és rengeteget kell futni egy csatorna mellett, és az elején nagyon könnyen megy, mintha repülnél, és addig futsz, ameddig akarsz. Csak az a baj, hogy amikor rájössz, hogy már nem akarsz tovább futni, és megfordulnál, akkor jössz rá, hogy milyen messzire jutottál és hogy soha nem fogsz visszaérni, és már a repülő futás sem olyan repülő, és aztán jönnek a kutyák. És ugyan először csak a kesztyűd kapják el (világ életemben utáltam kesztyűben futni), de elesel és olyan feketés ragadós a sár. De aztán visszaérsz, de akkor is... És ilyen nagyon szegény környék az egész.
Hát szóval nem a legjobb álom, pedig így leírva egyáltalán nem félelmetes.
Jaj, nem olyan régen megnéztem az 1984-et. Azon gondolkodom, vajon nekem mi lenne a 101-es szobában. A fazonnak a patkányok voltak, az arcára erősített ketrecben. Nem tudom, nekem mi lenne az, ami az irtózás olyan fokára vinne, hogy bármit megtennék, hogy elmeneküljek...
Ó, tiszta vidámság áramlik szavaimból. Elnézést.
Most ha lenne valami jó viccem, biztos ideírnám, de nincs. Úgyhogy mindenki gondoljon ide egy jó kis könnyfakasztó humordarabot.
Hát további szép napot.
